Az összeomlás forgatókönyvei

Hallgasd meg az Összeomlás forgatókönyveit felolvasva (angolul)!

Eljön a idő, amikor a gépezet működése olyannyira szörnyűségessé válik, olyan beteggé teszi a szíved, hogy nem tudsz már részt venni, még passzívan sem, és a testedet kell a fogaskerekekre, a kerekekre, a fogantyúkra, az egész szerkezetre vetned, és meg kell állítanod! -- Mario Savio, Mozgalom a Szabad Beszédért, Berkeley

Azért, hogy elnyerjük, amit érdemes birtokolni, néha el kell veszítenünk minden mást. -- Bernadette Devlin, ír aktivista és politikus

A történelem eme pontján a globális emberi társadalom előtt nem látható rövid távú jó kimenetel. Vannak jobbak és rosszabbak, és hosszú távon vannak nagyon jó kilátásaink, de rövid távon egy fix helyzetben vagyunk. Nem fogok hazudni neked -- túl késő van már a hamis optimizmushoz. A legjobb megoldáshoz vezető egyetlen út, hogy egyenesen szembenézünk vele, milyen komoly helyzetben vagyunk, és nem hagyjuk, hogy hamis remények eltérítsenek az útról.

Az emberi társadalom a civilizáció miatt sarokba szorította saját magát. Mint faj, függünk azoknak a véges erőforrásoknak a kiaknázásától, mint az olaj, a talaj és a víz. Az indusztrializált mezőgazdaság (és előtte az éves gabonatermesztés) egy ördögi körbe terelt minket, ahol a népességnövekedés és a túlnépesedés váltogatják egymást. Már hosszú idővel ezelőtt meghaladtuk a bolygó teherviselő képességét, és a civilizáció tevékenysége percről percre még pusztítja is ezt a teherviselő képességet. Ez nagyrészt a hatalmon lévők hibája, a leggazdagabbaké, az államoké és a multinacionális nagyvállalatoké. De a következmények, és a velük való megbirkózás felelőssége a mi vállainkra nehezedik, beleértve ebbe a nem-emberi populációkat is.

Fizikailag még nemlenne túl késő villámintézkedéseket bevezetni a születésszabályozásra a népesség csökkentésének érdekében, a fosszilis energiahordozók használatának nullára csökkentésére, a monokulturális mezőgazdasági terményeket leváltani folyamatosan termő polikulturális növényegyüttesekre, abbahagyni a túlhalászatot és megállítani a megmaradt vad területeken az ipar terjeszkedését (vagy annak elpusztítását). Nincs fizikai oka, miért ne kezdhetnénk el ezeket akár holnap, megállítva a klímaváltozást, visszafordítva a túlfogyasztást, visszafordítva a talajeróziót, visszafordítva a vízkészletek fogyását és visszahozva a pusztulás szélére sodort fajokat és életközösségeket. Nincs fizikai oka, miért ne foghatnánk össze, viselkedhetnénk felnőttek módjára és oldhatnánk meg ezeket a problémákat. A megoldások semmiben sem mondanának ellent a fizika törvényeinek.

De társadalmi és politikai szempontból nézve tudjuk, hogy ez egy vágyálom. A hatalom anyagi rendszerei nem teszik ezt lehetővé, és nem is fogják addig, amíg sértetlenek. Azoknak, akik hatalmon vannak, túl sok pénzük és privilégiumuk származik a bolygó elpusztításából. Nem menthetjük meg a bolygót, sem fajunk jövőjét, harc nélkül.

Mi a realisztikus? Milyen valódi választási lehetőségeink vannak, és mik ezeknek a következményei? A következőkben három átfogó, illusztratív forgatókönyvet vázolunk fel: az elsőben nincs lényeges hatással bíró ellenállás, a másodikban korlátozott mértékű ellenállást és viszonylag hosszan elhúzódó összeomlást vázolunk fel, végül az utolsóban egy mindent átfogó ellenállás szerepel, mely a civilizáció és a globális ipari infrastruktúra azonnali összeomlásához vezet.

Nulla ellenállás

Ha nem lesz számottevő ellenállás, néhány évig valószínűleg minden úgy marad, ahogy most, de a gazdasági nyugtalanság és felfordulás egyre nőni fog. A rendelkezésre álló legpontosabb adatok szerint az olajcsúcs hatásai valahol 2011 és 2015 között kezdenek megjelenni, és a globálisan rendelkezésre álló energiamennyiség gyors csökkenéséhez vezetnek.^[1] Lehetséges, hogy ez még kitolódik egy kicsit időben, ha minden erőfeszítést megteszünk a maradék energiahordozók kitermelésére, de ez csak késlelteti az elkerülhetetlent, még rosszabbá teszi a klímaváltozást és a végső alászállást még meredekebbé és súlyosabbá teszi. Ha egyszer a kőolajcsúcs hatásai érezhetőkké válnak, az energia növekvő költsége és csökkenő kínálata aláaknázza a termelést és a szállítást, főleg globális szinten.

Az energiamennyiségben beálló csökkenés gazdasági felfordulást okoz, és a gazdasági összehúzódás önmagát fenntartó körforgása fog kialakulni. A vállalkozások képtelenek lesznek kifizetni a munkásaikat, a munkások nem tudnak majd vásárolni, így újabb vállalatok zsugorodnak össze vagy mennek tönkre (és lesznek képtelenek kifizetni a munkásaikat). Mivel nem lesznek képesek kifizetni adósságaikat és jelzálog-kölcsönüket, háztulajdonosok, cégek és akár még államok is csődbe mehetnek. (Lehetséges, hogy ez a folyamat már el is kezdődött.) A nemzetközi kereskedelem is zuhanórepülésbe kerül a globális gazdasági összehúzódás és a növekvő gyártási és szállítási költségek miatt. Bár az olaj ára valószínűleg az idővel növekedni fog, lesznek időszakok, amikor a gazdaság összehúzódása miatt csökkenni fog az olaj iránti kereslet, ezáltal lejjebb nyomva az árakat. Az alacsonyabb olajár, ironikus, ám jótékony módon, korlátozhatja az új olajkitermelő infrastruktúrába való befektetéseket.

Eleinte az összeomlás hasonlítani fog egy hagyományos recesszióhoz vagy depresszióhoz, amely a szegényeket sújtja a leginkább, mert az alapvető javak ára fog emelkedni, különös tekintettel az elektromos áramra és hideg területeken a fűtésre. Néhány év múlva a pénzügyi korlátok fizikai korlátokká válnak; a nagy léptékű, energiaintenzív ipari gyártás nem csak gazdaságtalan lesz, hanem lehetetlen is.

Ennek egyik közvetlen következménye az iparosított mezőgazdaság összeomlása lesz. Mivel a traktorok üzemanyagához, a szintetikus rovarirtó szerekhez és műtrágyákhoz, az öntözéshez, az üvegházak fűtéséhez, illetve a csomagoláshoz és a szállításhoz rengeteg energiára van szükség, a globális élelmiszeripar kemény határokba fog ütközni (amelyet elsőként a többi, energiát használó szektorral való verseny okoz). A helyzetet csak rontja a talajvíz és a víztározók vízkészletének kimerítése, a hosszú ideje tartó talajerózió és a klímaváltozás korai fázisai. Elsőként ez egy olyan gazdasági és élelmezési válságot fog okozni, amely elsősorban a szegényeket fogja sújtani. Idővel a helyzet rosszabbodni fog, és az ipari élelmiszertermelés a populáció eltartásához szükséges szint alá fog csökkenni.

Ez a globális élelmiszerhiány háromfajta reakciót fog kiváltani. Egyes területeken az emberek visszatérnek ahhoz, hogy maguk termelik meg az élelmiszert és fenntartható helyi élelmezési kezdeményezéseket indítanak. Ez egy pozitív jel, de a nyilvánosság bevonása későn és nem a megfelelő mértékben történik, mivel a legtöbb ember még ekkor sem fogja majd fel, hogy ez az összeomlás végleges, és nem akarja majd, hogy saját magának kelljen megtermelnie az élelmét. Az elmúlt században végbement tömeges urbanizáció szintén jócskán megnehezíti majd a helyzetet, nem is beszélve a termőföld pusztulásáról és a klímaváltozásról. Ráadásul a legtöbb hagyományosan önfenntartó közösséget elpusztították vagy elüldözték földjeikről -- a földhöz való hozzáférés egyenlőtlen eloszlása sok embert megakadályoz abban, hogy saját maga termesszen élelmiszert. Jól szervezett ellenállási mozgalom híján nem lesz földreform, és az elüldözött embereknek nem jut majd termőföld. Ennek eredményei: a széles körben elterjedt alultápláltság és éhezés, ami rosszabb mezőgazdasági években éhínséggé fajulhat, járványszerűen elterjedve a világ számos pontján. Mivel az ipari mezőgazdaságnak nem jut majd elegendő energia, újra megjelenik a rabszolgaság és a jobbágyság intézménye.

A rabszolgaság intézménye nem egy politikai vákuumban jön majd létre. A gazdasági-energetikai összeomlás fenyegetésének hatására egyes kormányok teljesen összeomlanak, csődbe ment államokat hagyva maguk után. Mivel senki sem lesz, aki megállítsa őket, háborús kiskirályok dúskálnak majd a romokban. Más kormányok, melyek kétségbeesetten igyekeznek majd hatalmukat fenntartani a felbátorodott kiválni vágyókkal és a lázongó polgárokkal szemben, a kormányzás autoritáriánus formái felé fordulnak majd. Egy olyan világban, ahol a kulcsfontosságú erőforrások egyre kisebb mértékben állnak rendelkezésre, a kormányok egyre soványabbá és gonoszabbá válnak majd. Az autoriter kormányzás modern formáinak visszatérését láthatjuk majd: megjelenik a technofasizmus és a vállalati feudalizmus. A gazdagok egyre növekvő számban költöznek majd privát, jól védhető enklávékba. Vidéki birtokaik nem tűnnek majd posztapokaliptikusnak -- ökoparadicsomoknak tűnnek majd, jól karbantartott biokertekkel, tiszta magántavakkal és vadrezervátumokkal. Egyes enklávék parányiak lesznek majd, mások akár egész országnyi méretűek lehetnek.

Mindeközben a szegények körülményei egyre romlanak. A gazdasági-energetikai összeomlás által generált több milliónyi menekült útra kel, de sehol sem akarják majd őket befogadni. Egyes érzékeny területeken az alapvető ellátási rendszer nem bír majd a menekültáradattal, ami újabb helyi összeomlást okoz, mely újabb menekülthullámokat indít el a katasztrófa epicentrumaiból. Egyes helyekről fegyverrel fordítják majd vissza a menekülteket. Más területeken a rasszizmus és a diszkrimináció kerül előtérbe, ürügyet szolgáltatva az autoriter kormányoknak, hogy a marginalizált társadalmi csoportokat és az eltérő véleményen lévőket "speciális lakhelyekre" telepítse, ezáltal is több erőforrást hagyva a privilegizált helyzetben lévőknek.^[2] Amint az energiaforrások kiapadnak, az ipari termelés fenntartásához szükséges veszélyes és piszkos munka elvégzésére az egyetlen jelentkezők a kétségbeesett helyzetben lévő emberek lesznek. Ezáltal a hatalmon lévők az autonóm, önellátó közösségeket úgy tekintik majd, mint akik fenyegetik emberi erőforrással való ellátásukat, ezért elnyomják és elpusztítják majd azokat.

Mindezek ellenére a technológiai "haladás" még nem áll le. Egy darabig zötykölődve bár, de még halad előre, miközben az emberiség egyre növekvő mértékben radikálisan különböző társadalmi csoportokra szakad. A piramis alján élők alapvető szükségleteiket sem tudják majd ellátni, miközben a felső rétegek megkísérlik majd a múltban jól megszokott, privilegizált életstílusukat folytatni; még akár technológiai fejlesztéseket is élvezhetnek majd, melyek nagy része arra irányul, hogy a hatalmon lévők felsőbbrendű helyzetét megszilárdítsa egy fokozatosan egyre zsúfoltabbá és ellenségesebbé váló világban.

A technofasizmus kifejleszti és tökéletesíti ma még kezdeti stádiumban lévő technológiai megoldásait a társadalom ellenőrzésére: megfigyelő és orgyilkos autonóm drónok, mikrohullámú tömegkontrolláló eszközök, MRI-alapú agyszkennelés, mely tévedhetetlenül kimutatja a hazugságot, de akár még gondolatolvasásra és kínzásra is alkalmas. Ebben a forgatókönyvben nincs figyelemre méltó szervezett ellenállás, és minden egyes elmúló évvel a technofasiszták egyre jobban fel lesznek készülve egy esetleges ellenállás akár legkisebb megnyilvánulásának elnyomására is. Ahogy telik az idő, az ellenállás megkezdésére alkalmas időszak hamar elmúlik. A huszonegyedik század elejére-közepére a technofasizmusnak olyan kényszerítő és megfigyelő technológia lesz majd a kezében, amihez képest a Stasi vagy az SS legjobban kiképzett tagjai is csak suta amatőröknek tűnnének. Az emberek megalázására való képességük akkora lesz, hogy elődeik szentnek tűnnek majd hozzájuk képest.

Természetesen nem minden kormány indul majd ebbe az irányba. De az autoriter kormányok -- azok, amelyek nem hagyják abba az emberek és erőforrások könyörtelen kizsákmányolását, tekintet nélkül a következményekre -- nagyobb mozgástérrel és nagyobb hatalommal rendelkeznek majd, és kényük-kedvük szerint rabolhatnak erőforrásokat szomszédaiktól és az instabilizálódó államoktól. Nem lesz senki, aki megállítsa őket. Élhetsz te akár a bolygó legfenntarthatóbb ökofalujában, ha a szomszédodban egy örökké erőforrásra éhes fasiszta állam van.

Mindeközben a ipar egyre nagyobb mértékű kétségbeesett energiaigénye miatt az amúgy is csekély mértékű megmaradt környezetvédelmi és társadalmi előírásokat is sutba hajítják. A lehető legrosszabb gyakorlatok, mint például a mélytengeri olajfúrás, olajfúrás a vadrezervátumokban vagy a hegyek letarolása a szénért, általánosan elterjedtekké válnak. Ezek azonban már csak a prehisztorikus energiakészletek sovány maradékai. Ez a fajta fúrás csak néhány hónappal vagy évvel növeli meg az ipari civilizáció időtartamát, de az ökológiai kár hosszútávú, akár örök időkre is szólhat (ahogy az most történik az Északi-sarki Vadrezervátumban). Mivel ebben a forgatókönyvben nincsen számottevő ellenállás, mindezek a folyamatok zavartalanul mehetnek végbe.

A megújuló energiaforrásokba is fektetnek majd pénzt és kutatást, bár ez megkésett lesz és gazdasági nehézségek, államcsődök és költségvetés-csökkentések fogják majd gátolni. ^[3] Ráadásul az elektromos áramot nagy távolságba továbbító infrastruktúra elégtelen és elavult lesz. Helyettesítésük és korszerűsítésük pedig nehéz lesz és drága. Ennek eredményeképpen még ahol ki is épülnek ezek, a megújuló erőforrásokon alapuló áram a kőolaj által létrehozott energiának csupán a töredékét tudja majd pótolni. Ez a mennyiségű elektromos áram nem lesz elegendő a traktorok, teherautók és más járművek vagy infrastruktúra működtetéséhez.

Ennek következtében a megújuló energia csak minimális mérséklő hatással lesz az energiaellátás zuhanórepülésére. Valójában az új infrastruktúrába fektetett energiának évekre lesz szüksége, hogy kitermeljen ennek megfelelő mennyiségű áramot. A nagy léptékű infrastrukturális korszerűsítések még akár mélyíthetik is a válságot, mivel kevesebb energia marad a napi tevékenységekre. Folyamatos küzdelem folyik majd az egymást követő krízishelyzetekben a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló energia elosztásáért. Valamennyi energia jut majd a lakosságnak is, hogy elejét vegyék a lázadásoknak, de a legtöbb energia (függetlenül annak forrásától) a kormánynak, a katonaságnak, a vállalatoknak és a gazdagoknak jut majd.

A korlátozott energiaellátás lehetetlenné teszi majd olyan nagy léptékű javítások véghezvitelének még a megkísérlését is, mint pl. a hidrogénalapú gazdaság (mely amúgy sem oldaná meg a problémákat). Sok helyen felfutnak majd a bioüzemanyagok, annak ellenére, hogy a befektetett energia megtérülési mutatója, az energiamérlege nagyon alacsony. A trópusi országokban ennek a mutatónak az értéke magasabb, ezért a megmaradt trópusi őserdőket kivágják, hogy megtisztítsák a területet a bioüzemanyagok termelésére. (Gyakran egyszerűen azért vágják majd ki az erdőket, hogy üzemanyagként elégessék.) A legtöbb ültetvény nem engedheti majd meg magának, hogy nehézgépeket üzemeltessen, ezért a szükséges munkaerőt rabszolgák és jobbágyok szolgáltatják majd, autoriter kormányok és vállalati feudalizmus irányítása alatt. (Végül is, Brazíliában már most is rabszolgákat használnak az erdőirtásra és az acéliparnak szükséges faszén előállítására.)^[4] A bioüzemanyagok használatának világszerte érezhető hatásai lesznek: az élelmiszerek árának emelkedése, a mezőgazdasághoz és az öntözéshez felhasznált vízkivétel növekedése és további talajerózió. Mindezek ellenére a termelés csupán töredékét fogja elérni a civilizáció csúcspontján rendelkezésre álló folyékony hidrokarbon-üzemanyagok szintjének.

A fent leírtaknak közvetlen ökológiai következményei lesznek. Az óceánok nagyrészt kihalnak, mivel kizsákmányolja őket a csökkenő élelmiszer-termelést kompenzálni hivatott túlhalászat és a felmelegedés okozta elsavasodás illetve korallpusztulás. A bioüzemanyagok elterjedése sok még megmaradt vad területet elpusztít, ezért a globális biodiverzitás bukórepülésbe kezd. Az Amazon-vidékének trópusi esőerdői nagyrészt saját óriási mértékű kipárolgásuknak köszönhetően biztosítják a fennmaradásukhoz szükséges párás éghajlatot, de a kiterjedt fakivágás és mezőgazdaság megszakítja majd ezt a körforgást, és kimozdítja az egyensúlyt az állandó szárazság felé. Még ahol nem is vágják ki a fákat, a helyi klíma szárazabbá válása elegendő lesz az erdők kipusztulásához. Az Amazon vidéke sivataggá válik, és más trópusi esőerdők is erre a sorsra jutnak majd.

Az előrejelzések különböznek, de az csaknem biztos, hogy ha a megmaradt fosszilis tüzelőanyagok nagy részét kitermelik és elégetik, a globális felmelegedés öngerjesztővé és katasztrofálissá válik. Azonban a legrosszabb hatásait csak évtizedekkel később lehet majd érezni, amikor a legtöbb fosszilis tüzelőanyag-készlet már kimerül. Addigra már vajmi kevés energia vagy ipari kapacitás áll majd az emberiség rendelkezésére, hogy kompenzálja a globális felmelegedés hatásait.

Ráadásul, ahogy az intenzív klímaváltozás elszabadul, az ökológiai kompenzációs módszerek, mint pl. a permakultúrás gazdaságok és az erdőújratelepítés, lehetetlenné válnak. A szárazság és a hőség nettó széndioxid-kibocsátóvá változtatja majd az erdőket, ahogy az északi félteke erdei kipusztulnak a melegtől, a kártevőktől és a betegségektől, majd olyan kontinensnyi méretű tüzekben égnek majd el, amihez képest a 21. század elején tapasztalt erdőtüzek kicsinek tűnnek majd.^[5] Még a érintetlen legelők sem élik majd túl a szélsőséges hőmérsékleteket, így a szén szó szerint kiég majd a maradék mezőgazdasági talajokból.

Az atomenergiával rendelkező államok között háborúk törnek majd ki az erőforrásokért. Az USA és Oroszország közötti fegyveres konfliktusra kisebb az esély, mint a hidegháború idején, de Kína, és a hozzá hasonlóan kiemelkedőben lévő szuperhatalmak ki akarják majd venni a részüket a globális erőforrások összességéből. Az atomfegyverrel rendelkező országok, mint például India és Pakisztán, sűrűn lakottak és instabilak lesznek; a klímaváltozás miatt az egykor olvadó gleccserek táplálta nagy folyók kiszáradnak, és Dél-Ázsiában százmilliók élnek majd néhány méterrel a tengerszint felett. Mivel kevés erőforrás áll majd a rendelkezésükre egy gépesített szárazföldi vagy légi hadsereg kiépítésére és fenntartására, a kétségbeejtő helyzetben lévő államoknak egyre hatékonyabb megoldásnak tűnik majd egy nukleáris légicsapás.

Ha az erőforrásokért folytatott háborúk nukleáris háborúkká fokozódnak, ennek komoly hatásai lesznek, még akkor is, ha a szóban forgó államok "kisebb" nukleáris arzenállal rendelkeznek, mint pl. India és Pakisztán. Még ha mindkét állam csupán 50-50 Hiroshima-méretű bombát robbant fel a városi központok felett, ez nukleáris telet eredményezhet.^[6] Bár a halálos radioaktív csapadék csupán néhány hétig hull majd, az ökológiai hatások jóval súlyosabbak lesznek. A keletkező 5 megatonnányi füst világszerte elsötétíti majd az eget. A sztratoszféra felmelegedése elpusztítja a megmaradt ózonréteg nagy részét.^[7] Az általános felmelegedéssel szemben azonnal megkezdődik egy "kis jégkorszak," amely néhány évig tart majd. Ez alatt az időszak alatt a fő mezőgazdasági termőterületeken rutinszerűen csökken majd fagypont alá a hőmérséklet még nyáron is. Ezáltal jelentős és azonnali éhínség várható világszerte.

Ez történik egy kisebb nukleáris háború esetében. 100 Hiroshima-méretű atombomba robbantási ereje csupán a globális nukleáris arzenál 0.03 százalékát teszi ki. Ha nagyobb erejű bombákat használnak, és nagyobb számban, vagy ha bevetik a kobaltbombákat, melyek hosszútávú radioaktivitást okoznak és elsöprik az életet a földfelszínen, a hatás még szörnyűbb lesz.^[8] Nagyon kevés ember fogja túlélni őket. A nukleáris tél hatása átmeneti lesz, de a bombázások, és az azt követő tüzek nagy mennyiségű szén-dioxidot juttatnak a levegőbe, elpusztítják a növényi életet és meggátolják a fotoszintézist. Ennek eredményeképpen amikor a hamu leülepszik, a globális felmelegedés hatásai még gyorsabban és súlyosabban jelentkeznek majd, mint előtte.

Atomháborúval vagy anélkül, a hosszú távú kilátások nem valami fényesek. A globális felmelegedés még a fosszilis energiahordozó-készletek kimerülése után is még sokáig fokozódni fog. A bolygó számára az ökológiai regenerálódáshoz szükséges időt tízmillió években számolhatjuk, ha ez egyáltalán lehetséges lesz.^[9] Ahogy James Lovelock rámutatott, egy nagyobb méretű felmelegedés átbillentheti a bolygót egy eltérő egyensúlyi állapotba, ami jóval melegebb lesz, mint a jelenlegi.^[10] Az is lehetséges, hogy a nagyobb testű növények és állatok csak a sarkvidékek közelében lesznek majd képesek a túlélésre.^[11] Az is előfordulhat, hogy az egész bolygó lakhatatlanná válik majd a nagytestű növények és állatok számára, és klímája jobban hasonlít majd a Vénuszéhoz, mint a Földéhez.

Mindennek a bekövetkezéséhez nem szükséges más, mint hogy folytatódjanak a jelenlegi trendek, számottevő és hatásos ellenállás nélkül. A gonosznak nincs másra szüksége a sikerhez, mint hogy a jó emberek tétlenek maradjanak. De ez a jövő nem elkerülhetetlen.

Korlátozott mértékű ellenállás

Mi történik akkor, ha valamilyen korlátozott formában de mégis megjelenik az ellenállás? MI történik akkor, ha létrejön egy komoly földfeletti és egy csekély méretű földalatti ellenállási hálózat, amelyek egymást segítve működnek? (Még mindig nem egy többségi mozgalomról beszélünk -- ez csak extrapoláció, nem fantáziálás.) Mi történik, ha ezek a mozgalmak összehangolják átfogó stratégiáikat? A földfeletti aktivisták, akárhol legyenek is, dolgoznak a fenntartható és igazságos közösségek kialakításán, és mind közvetlen, mind közvetett akciókkal küzdenek a hatalmon lévők legszélsőségesebb túlzásaival szemben. Mindezt annak érdekében, hogy csökkentsék a fosszilis energiahordozók égetését és hogy kiálljanak a szociális és ökológiai igazságszolgáltatás mellett. Mindeközben a földalatti mozgalmak korlátozott méretű támadásokat hajtanak végre (gyakran a földfeletti mozgalmak küzdelmeit támogatva), elsősorban az energetikai infrastruktúra ellen, hogy megpróbálják csökkenteni a fosszilis energiahordozók égetését és az általános ipari tevékenységet. A terv lényege szelektív támadások végrehajtása annak érdekében, hogy szándékosan felgyorsítsák az összeomlás folyamatát, mintha egy omladozófélben lévő házat lökdösnének.

Ha ez a forgatókönyv lép életbe, az első évek az előzőleg leírtakhoz hasonlóak lesznek. Időre van szükség egy ellenállási mozgalom kiépítéséhez és a nagyobb léptékű stratégiához szükséges szövetségek kialakításához. Ráadásul a hatalma csúcsán lévő civilizáció túl erős ahhoz, hogy egy részleges ellenállás térdre kényszerítse. 2011 és 2015 között még mindig az olajcsúcs és a gazdasági dugóhúzó hatásai lesznek érezhetőek, de ebben az esetben sebészeti pontosságú támadásokat hajtanak végre az energiaipari infrastruktúra ellen, melyek korlátozzák az új fosszilis energiahordozók kiaknázását (koncentrálva az olyan károsabb gyakorlatokra, mint a hegytető-eltávolítás és a palaolaj-kitermelés.) Egyes ilyen támadásokat már létező ellenállási csoportok (mint pl. a MEND) hajtanak végre, másokat új csoportok, köztük olyanok is, melyek a gazdagok és hatalmasok kisebbséget alkotó világából származnak. A kőolaj növekvő mértékű hiánya mindenfajta ellenállási csoport szemében még népszerűbbé teszi az olajvezetékek és az infrastruktúra elleni támadásokat. Ebben az időszakban a militáns csoportok szervezkednek, gyakorolnak és tanulnak.

Ezek a támadások nem szimbolikus akciók volnának, hanem komoly támadások, melyeket úgy terveznek meg, hogy hatásosak legyenek, ugyanakkor úgy időzítenék őket és választanának célpontot, hogy minimalizálják az emberéletben okozott járulékos károkat. Elsődleges formájuk a szabotázs volna. Szándékuk, hogy a fosszilis energiahordozók fogyasztását az első néhány évben 30 %-kal, később még jobban lecsökkentsék. Hasonló támadásokat hajtanának végre az energetikai infrastruktúra más elemei, pl. az elektromos távvezetékek ellen. Mivel ezek a támadások sok helyen jelentősen, bár nem totálisan gátolnák az energiához való hozzáférést, a megújuló energiaforrásokba való masszív befektetések (illetve más technológiák, mint a passzív napenergia-fűtés vagy a jobb hőszigetelés) elterjedését vonnák maguk után. Ez beindítana egy politikai és infrastrukturális decentralizációs folyamatot. Ugyanakkor megjelenne a fokozott politikai elnyomás és az ellenállókkal szemben valódi erőszak alkalmazása is.

Mindeközben a földfeletti csoportok megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a gazdasági felfordulásból. Megnövekszik az osztálytudatosság és a szervezettség. A szegények és a munkások jogaiért küzdő aktivisták egyre nagyobb mértékben fordulnak majd az önellátó közösségek felé. A helyi élelmiszerért és önellátásért küzdő aktivisták nyitnak a kapitalizmus kitaszítottjai irányába. A munkanélküliek és alulfoglalkoztatottak egyre gyorsabb tempóban növekvő rétege elkezd majd egy létfenntartásra és kereskedelemre alkalmas gazdasági hálózatot szervezni a kapitalizmus keretein kívül. Elterjed a kölcsönös segítség és a képességek megosztása. Az előző forgatókönyvben ezeknek a gyakorlatoknak az elterjedését részben az akadályozta, hogy sokan nem jutnak termőföldhöz. Ebben a forgatókönyvben azonban a földfeletti szervezkedések tanulnak majd az olyan csoportoktól, mint a latin-amerikai Földnélküli Munkások Mozgalma (Landless Workers Movement). A tömeges szervezkedés és a földek elfoglalása arra kényszeríti majd a kormányokat, hogy a nem használt termőföldeket a II. Világháború alatt Nagy-Britanniában elterjedt "Győzelem kertekhez" hasonló veteményeseknek, közösségi kerteknek és földművelő kooperatíváknak engedjék át.

A globális gazdasági összeomlásnak köszönhetően számos harmadik világbeli ország helyzete tulajdonképpen javul majd. A kisebbségben lévő világhatalmak nem erőltetnek többé rájuk nyomorba döntő adósság-visszafizetési terveket és strukturális felzárkóztató programokat, sem a CIA által fizetett bűnbandák nem léteznek majd, hogy "baráti" diktatúrákat állítsanak fel. Az exportalapú gazdaság csökkenése komoly következményekkel jár majd, de ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a jelenleg eladásra szánt javak megtermelésére használt földterületeket visszahódítsák a lakosság élelmiszer-termelése számára.

Megkezdődik az ipari mezőgazdaság megingása és összeomlása. A műtrágyák ára egyre magasabbra emelkedik majd, és ahol egyáltalán használják, ott is gondosan őrzik majd, ezáltal csökkentve a tápanyagok bemosódását és lehetővé téve az óceánokban a halott zónák regenerálódását. A helyi élelmiszertermelés és a kis farmokon hagyományos kézi és állati erőt használó művelési módok felé való hangsúlyeltolódás csökkenti majd az éhínséget, de mindenképpen kevesebb és értékesebb lesz majd az élelmiszer.

Még a fosszilis energiahordozók felhasználásának a jelenlegi mérték felére csökkenése sem indítana el széleskörű éhezést és kihalási hullámot. Ahogy azt már tárgyaltuk, az összes felhasznált energia legnagyobb része nem az élethez szükséges feltételek biztosítására megy el. Az Egyesült Államokban a mezőgazdasági szektor kevesebb mint 2 százalékáért felelős az összes energiafelhasználásnak, beleértve mind a közvetlen (mint pl. a traktorüzemanyag vagy az épületek és vízpumpák működtetéséhez használt elektromos áram), mind a közvetett (műtrágya, növényvédő szerek) fogyasztást.^[12] Ez még akkor is igaz, ha amúgy az ipari mezőgazdálkodás hihetetlenül gazdaságtalan és körülbelül 10 kalóriányi fosszilis energiát használ el egy kalóriányi étel létrehozására. Az USA teljes energiafogyasztásának 20 százalékát teszi ki a lakossági fogyasztás; az összfogyasztás többi részét ipari, kereskedelmi és szállítási tevékenységekre fordítják.^[13] Emellett a lakossági fogyasztás nagy része olyan háztartási gépek használatát fedezi, mint a szárítók, légkondicionálók és a gazdaságtalan vízkihasználás miatti vízmelegítés. A világításra és fűtésre használt energiafogyasztás drasztikusan csökkenthető volna olyan egyszerű lépésekkel is, mint a termosztát lejjebb vétele, vagy csak azoknak a helyiségeknek a fűtése, melyekben ténylegesen emberek élnek. A legtöbben most nem foglalkoznak ezekkel, de egy összeomló gazdaságban majd fognak, sőt.

Tulajdonképpen a fosszilis energiahordozókból nyert energiának csak egy kicsiny részét használjuk alapvető szükségletek kielégítésére, és még ezt a mennyiséget is gazdaságtalanul. Az energiafelhasználás felére csökkentése még mindig lehetővé tenné az alapszükségletek kielégítését (ha a pénzügyiekét nem is). Csak jusson eszünkbe, hogy Észak-Amerikában a megtermelt élelmiszer 40 %-át egyszerűen kidobják. Természetesen a szegénységnek és az éhezésnek sokkal inkább az emberek felett gyakorolt hatalomhoz van köze, semmint a megawattokban mért teljesítményhez. Még most is, mikor energiafelhasználásunk csúcsán vagyunk, egymilliárd ember éhezik. Azaz ha az emberek az energiatovábbító infrastruktúra elleni támadások miatt éheznek vagy fáznak, az nem az ellenállók hibája, hanem a hatalmat birtoklók cselekedeteinek közvetlen következménye.

Ténylegesen, még ha azt is szeretnénk, hogy az emberiség a következő 50 évben képes legyen szélgenerátorokat gyártó gyárakat üzemeltetni vagy traktorokat használni az élelmiszer megtermelésére, a kőolaj-fogyasztás azonnali, radikális csökkentése akkor is a legfontosabb tennivalók között szerepel. Jelenleg az energia legnagyobb részét arra használjuk, hogy haszontalan műanyag szemetet gyártsunk, túl nagy házat a gazdagoknak, bunkerromboló bombákat és elfogó drónokat. Az egyetlen mód annak biztosítására, hogy maradjon valamennyi kőolaj az elkövetkező húsz évben a túléléshez szükséges átmeneti időszakra, ha megoldjuk, hogy a következő években ne pazaroljuk el. Az USA hadserege a világ első számú kőolaj-fogyasztója. Szeretnéd, ha húsz év múlva azért kellene a gyerekeidnek azt mondanod, hogy nincs elég ennivaló, mert minden energia értelmetlen neokolonialista háborúkra fogyott el?

De térjünk vissza a forgatókönyvhöz. Egyes területeken a fokozatosan elnéptelenedő kertvárosi területeket (melyekben lehetetlen olcsó energia nélkül élni) elfoglalják, és az üres házakból farmok, közösségi központok és orvosi rendelők lesznek, vagy egyszerűen szétszedik majd őket nyersanyagra vadászva. A garázsokból istállók lesznek – a legtöbb ember amúgy sem engedheti majd meg magának, hogy üzemanyagot vásároljon –, és a parkokban kecskék legelnek majd. Sok utat felbontanak, hogy visszaalakítsák legelővé vagy erdővé. Ezek a visszafoglalt területek nem kifinomult technológiát használnak majd. A jómódú, zárt telepeken lesznek majd napelemek és szélgenerátorok, de a munka nélkül maradt emberek zöme nem engedheti majd meg magának ezeket. Egyes esetekben ezek a közösségek viszonylag önállóvá válnak majd. Társadalmi berendezkedésük és gyakorlatuk attól függ, hogy mennyi elszánt ember áll ki az emberi jogokért és a társadalmi igazságosságért. Az embereknek mindannyiszor hevesen ellen kell majd állniuk, ahányszor a rasszizmust és az idegengyűlöletet próbálják felhasználni az igazságtalanságok és az önkényuralom igazolására.

A kőolajkészletek fogyásával az energia-infrastruktúra elleni támadások egyre gyakoribbakká válnak. Egyes esetekben a támadások politikai motivációból történnek majd, más esetekben a cél az energiaforrások megcsapolása a szegények részére. Kezdetben ezeknek a támadásoknak a hatására az energiafogyasztás még meredekebben csökken majd. Ennek határozott gazdasági következményei lesznek, ugyanakkor a népességnövekedés irányát is megfordítják. A világ népessége hamarabb éri majd el a csúcspontját, és a csúcspopuláció kisebb lesz (körülbelül egymilliárddal), mint az ellenállás nélküli forgatókönyvben. Mivel a fogyasztás radikális csökkenése hamarabb megy végbe, mint az előző verzióban, az egy főre eső érintetlen földek száma, illetve az élelemtermeléshez értő emberek száma nagyobb lesz.

A szervezett, militáns ellenállási mozgalom jelenléte reakcióra kényszeríti majd a hatalmon levőket. Egyes rendszerek ürügyül használják majd a mozgalmat, hogy még több hatalmat kaparintsanak a kezükbe rendkívüli állapot vagy nyílt fasizmus bevezetésével. Egyesek a bolygón keresztülsöprő gazdasági és társadalmi krízishelyzeteket használják majd ürügyül. Más rendszereknek ürügyre sem lesz majd szüksége.

Az önkényuralom képviselői ott ragadják magukhoz a hatalmat, ahol csak tudják, és szinte minden országban megpróbálják majd. Azonban a földalatti és -feletti ellenállási mozgalom, a decentralizáció és az autonóm közösségek kialakulása mind-mind akadályt jelentenek majd ezen törekvések számára. Egyes országokban a tömegmegmozdulások potenciális diktátorokat állítanak majd meg. Máshol az ellenálló felkelők megszüntetik a központi állami irányítást, ezáltal utat adva vagy a regionális alapon szerveződő szövetségeknek, vagy pedig háborús kiskirályoknak. A kevésbé szerencsés országokban diktatúra alakul ki. A jó hír az, hogy lesz majd egy olyan ellenálló infrastruktúra, amely lehetővé teszi az önkényuralom elleni harcot; valamint a diktatórikus rendszerek nem tudnak majd annyi technológiai fejlesztést használni a megfigyelésre, mint az ellenállás nélküli forgatókönyvben.

There would still be refugees flooding out of many areas (including urban areas). The reduction in greenhouse gas emissions caused by attacks on industrial infrastructures would reduce or delay climate catastrophe. Networks of autonomous subsistence communities would be able to accept and integrate some of these people. In the same way that rooted plants can prevent a landslide on a steep slope, the cascades of refugees would be reduced in some areas by willing communities. In other areas, the numbers of refugees would be too much to cope with effectively.^[14]

A bioüzemanyagok fejlődése, és ezzel párhuzamosan a trópusi esőerdők sorsa bizonytalan. A megmaradt központi irányítású államok – bár kisebbek lesznek és kevesebb hatalommal rendelkeznek majd –, továbbra is minden lehetséges forrásból energiát szeretnének majd kipasszírozni. Komoly katonai ellenállás, sok esetben lázadás és gerillaháború szükséges majd ahhoz, hogy az ipar támogatóit megakadályozzák abban, hogy a trópusi esőerdőket ültetvényekké változtassák, vagy hogy mindenáron szenet bányásszanak. Ebben a forgatókönyvben az ellenállás még mindig korlátozott mértékű, és kérdéses, hogy a katonai felkészültség szintje elegendő lesz-e majd a hatékony fellépéshez.

Ez azt jelenti, hogy az üvegházhatás hosszú távú következményei is kiszámíthatatlanok. Az elszabaduló klímaváltozás megelőzése érdekében a fosszilis energiahordozók égetését a minimumra kell csökkenteni. Ez pedig nagyon nehéznek bizonyulhat.

Ha a klímaváltozás elszabadulását sikerül megelőzni, sok terület nagyon gyorsan regenerálódhat. Az autonóm közösségek által végrehajtott visszatérés az évelő vegyeskultúrák használatához segíthet az üvegházhatás visszafordításában. Az óceánok állapota gyors javulásnak indul, mivel csökken az ipari halászat mértéke, és megszűnik a szintetikus talajjavító szerek bemosódása, mely mostanra számos halott zóna kialakulásához vezetett.

A nukleáris háború valószínűsége jóval kisebb, mint az ellenállás nélküli forgatókönyvben. Csökken a dél-ázsiai menekültáradat mértéke. Kisebb lesz az általános erőforrás-fogyasztás, így csökken az értük folytatott háborúk valószínűsége is. Szintén kevesebb lesz a katonai rezsimek száma és hatalma is. Nem lehetetlen egy nukleáris háború kitörése, de ha meg is történik, valószínűleg kevésbé lesz súlyos.

Sok szempontból ez a forgatókönyv komoly vonzerővel bír. Ugyanakkor számos problémája is akad, mind alkalmazhatóságban, mind valószerűségben. Az egyik probléma a földalatti és -feletti akciók integrálása. A legtöbb környezetvédelemmel foglalkozó földfeletti szervezet jelenleg ellenez bármilyen fegyveres akciót. Ez megnehezítheti az együttműködést a militáns földalatti ellenállók és a nagyobb tömegeket megmozgatni képes földfeletti mozgalmak között. Ráadásul eddigi történetük azt jelzi, hogy ez a hozzáállás a földfeletti csoportok törekvéseit kudarcra ítéli.

Szintén kérdéses, hogy a fent leírt csökkenés a fosszilis energiahordozók égetésében elegendő lesz-e az elszabaduló klímaváltozás megelőzésére. Ha mégis elszabadul a klímaváltozás, a földfeletti szervezetek által végzett valamennyi munka jótékony hatása semmivé válik. További probléma, hogy a fosszilis energiahordozók fogyasztásában bekövetkező meredekebb csökkenés nagy valószínűséggel jelentős emberáldozatokkal és nyomorúsággal járhat. Az is lehetséges, hogy irreális az önfenntartó gazdálkodástól azt várni, hogy nagy mennyiségű embert mozgat meg. Lehet, hogy mire a legtöbb ember hajlandó lenne megtenni a szükséges lépéseket, már túl késő lesz.

Azaz, míg néhány szempontból ez a forgatókönyv képviseli az ideális kompromisszumot – egyszerre győz az emberiség és a bolygó –, könnyen alakulhat úgy a helyzet, komoly és jól időzített akciók hiányában, hogy mindkét fél vesztes lesz. Ez elvezet minket az utolsó forgatókönyvünkhöz, melyben széleskörű ellenállás és az ipari infrastruktúra ellen intézett támadások próbálják garantálni, hogy megmaradjanak a bolygón az élethez szükséges feltételek.

Széleskörő támadások az infrastruktúra ellen

Ebben a végső forgatókönyvben a fegyveres ellenállásnak egyetlen fő célja van: a fosszilis energiahordozók fogyasztásának (ezáltal pedig minden ökológiai pusztításnak) a csökkentése a lehető leggyorsabb és legközvetlenebb módon. A pontos cél a 90%-os csökkenés. Ebben a forgatókönyvben a militáns csoportok hatása a civilizált emberiségre másodlagos fontosságú.

Dióhéjban a következő a gondolkodásuk alapja: az emberiség semmit sem hajlandó tenni azért, hogy a bolygó teljes elpusztítását megakadályozza. A szegények túlságosan a közvetlen túléléssel vannak elfoglalva, a gazdagoknak hasznára van a status quo, a (globális mércével nézve szintén gazdagnak számító) középosztály pedig túlságosan el van foglalva saját előjogaival és a technológia „csodáival” ahhoz, hogy bármit is tegyen. Az elszabaduló klímaválság közvetlenül fenyeget minket. Az emberiség számának csökkenése elkerülhetetlen, összességében pedig kevesebb ember hal meg, ha az összeomlás hamarabb történik meg.

Gondoljuk végig a következőket: tudjuk, hogy mint faj, túlnépesedtünk a bolygón. Ez azt jelenti, hogy a ma élő népesség jelentős részének valószínűleg meg kell halnia ahhoz, hogy újra a Föld eltartó képességén belülre kerüljünk. És ez a különbség minden egyes nappal egyre nagyobb lesz. A bolygó eltartó képessége minden nap több százezer embernyit veszít, miközben az emberi népesség minden egyes nap 200 000 fővel növekszik.^[15] A naponta megszülető új és új emberek többsége értelmetlenül és szükségtelenül hal majd meg. Érveik szerint az összeomlás késleltetése magában véve is tömeggyilkosság.

Ráadásul, folytatódik tovább az érvelésük, az emberiség csak egyetlenegy faj a sok millióból. Több millió fajt elpusztítani egyetlen faj hasznáért őrültség, éppúgy, ahogy őrültség volna több millió ember megölése egyetlen embernek a hasznáért. Ha nem szabunk gátat az ökológiai összeomlásnak, az egyébként is emberi életek millióiba kerül majd, azaz ezek a fajok végül is a semmiért pusztulnak el, és a bolygónak évmilliókba kerül a regenerálódás. Ezért aztán nekünk, akik törődünk a bolygó jövőjével, a lehető leggyorsabban le kell bontanunk az ipari energiatermelés infrastruktúráját. Csak ezután kerülhet sor a lehető legjobb módon foglalkozni a társadalmi következményekkel. Ráadásul a gyors összeomlás végső soron jobb az emberiségnek – még akkor is, ha az emberek egy része meghal közben –, mert legalább néhány ember túléli az összeomlást. Ne feledjük el, hogy a világ legnagyobb részén a szegény, vidéki népességnek van a legnagyobb szüksége a rendszer összeomlására: minél gyorsabban döntik le az aktivisták az ipari civilizáció rendszerét, ezeknek az embereknek és környezetüknek annál jobb kilátásaik vannak a túlélésre. Viszont azonnali cselekvés hiányában az egész emberiség kipusztul.

Kritikus infrastruktúra

Ebben a forgatókönyvben jól szervezett militáns csoportok világszerte összehangolt támadásokat intéznek az energiaipari infrastruktúra ellen. Ez abban a taktikai formában történik, amelyet a csoportok alkalmazni tudnak: csővezetékek, távvezetékek, tankhajók és olajfinomítók elleni támadások, esetleg elektromágneses hullámok alkalmazásával történő pusztítás. Az előző forgatókönyvtől eltérően ebben a verzióban a földalatti csoportok nem tesznek erőfeszítést arra, hogy lépést tartsanak a földfeletti csoportokkal. A támadások olyan intenzitással folynak, amilyet a csoportok kivitelezni képesek. A fosszilis tüzelőanyagokból származó energia elérhetősége 90 %-kal csökken. Az üvegházhatású gázok kibocsátása meredeken leesik.

Az ipari gazdaság széthullik. A gyártás és a szállítás megbénul a gyakori áramszünetek és a fosszilis energiahordozók csillagászati ára miatt. Néhány kormány, talán a kormányok többsége, rendkívüli állapotot és jegyrendszert vezet be. Azok a kormányok, melyek az önkényuralom útján indulnak el, a militáns csoportok kiemelt célpontjaivá válnak. Más államok egyszerűen csődbe mennek és szétesnek.

Elméletben a fosszilis energiahordozók használatának 90 %-os csökkenése mellett még mindig maradna elegendő a túléléshez szükséges alapvető tevékenységekre, mint pl. az élelmiszertermelés, a fűtés és a főzés. A kormányok és a civil szervezetek még mindig megkísérelhetnék gyorsan a népesség fenntartásához szükséges tevékenységekre átirányítani az erőforrásokat, de ehelyett a hadsereg és a leggazdagabbak megpróbálják majd felszippantani az összes megmaradt energiaforrást. Ahol sikerrel járnak, ott széleskörű éhínség veszi kezdetét. Más helyeken az emberek megtagadják a diktatórikus hatalomnak való engedelmességet. A legtöbb létező nagyméretű társadalmi intézmény egyszerűen összeomlik, onnantól pedig a helyi lakosság kezében van a döntés, hogy kiállnak az emberi jogokért és egy jobb életmódért, vagy behódolnak a hatalomnak. A halálozási ráta növekszik, de ahogy Kuba és Oroszország példáján láthattuk, a társadalmi rendszer a nehézségek ellenére is képes fennmaradni.

Az, hogy mi történik ezután, az több befolyásoló tényezőtől függ. Ha a támadások kitartanak és a kőolaj-kitermelés hosszabb időn keresztül minimális marad, valószínűtlenné válik, hogy az ipari civilizáció újraszervezze önmagát.

Fennmaradnak majd jól őrzött ipari enklávék, ahol az üzemanyagot és más erőforrásokat fegyverrel védik meg. Ha a rendkívüli állapotnak sikerül megállítania a támadásokat az első néhány hullám után (amire például Nigériában képtelen volt), a hatás bizonytalan. A 20. században az ipari társadalom felépült már néhány katasztrófából, mint pl. Európa a II. Világháború után. Azonban ez a helyzet különbözik az eddigiektől: a legtöbb terület számára nincs elérhető külső segítség. A népességszám már nem tud a terület eltartóképessége fölé emelkedni, mivel ezt eddig is a fosszilis energiahordozók tették lehetővé. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hatások mindenhol egyformán jelentkeznek: a vidéki és hagyományos módon élő népesség kedvezőbb helyzetben lesz majd.

A legtöbb helyen az energiaintenzív ipari civilizáció újraszervezése lehetetlenné válik. Még ahol fenn is maradnak a jelenleg létező politikai rendszerek, a fogyasztás meredeken csökken. A hatalom birtokosai már nem tudnak nagy távolságokra kiterjeszteni a hatalmukat, így nagyrészt a közvetlen környezetükre korlátozódik majd befolyásuk. Ez azt jelenti például, hogy a trópusokon ültetett bioüzemanyag-ültetvények megvalósíthatatlanná válnak. Ugyanez igaz a palaolaj-kitermelésre és a hegyeket letaroló szénbányászatra is. Új, nagyméretű ipari infrastruktúra kiépítése lehetetlenné válik.

Bár az emberiség létszáma csökken, tulajdonképpen minden más földi faj kilátásai javulnak. Az óceánok gyors tempóban kezdenek magukhoz térni. Ugyanez igaz a károsodott természeti területekre. Mivel az üvegházhatású gázok kibocsátása a megelőző szint töredékére csökken, a klímakatasztrófa elszabadulását valószínűleg el lehet kerülni. Sőt, a helyreálló erdők és füves területek szenet vonnak ki a légkörből, ezáltal segítve egy élhető klíma helyreállását.

Szintén kicsi a valószínűsége egy atomháborúnak. A csökkenő népesség és a csökkenő ipari termelés csökkenti a megmaradt államok között folyó versengést is. Az erőforráshiány nagy része logisztikai természetű lesz, azaz az erőforrásokban gazdag területekért folytatott kiterjedt háborúk értelmetlenné válnak.

Ebben a forgatókönyvben is vannak fenntartások a megvalósíthatóságot és a hihetőséget illetően. Igaz, hogy garantálja mind a bolygó, mind az emberiség túlélését. Ez a forgatókönyv trilliószor trilliószor trillió élőlény életét menti meg. Bár valódi nehézségeket teremt a városi gazdag és szegény népesség számára, minden más népességcsoport számára szinte azonnali nyereséggel jár. Ha ezt a verziót népszerűtlennek nevezzük, azzal nem fejeztük ki elég erősen magunkat (bár a militáns csoportok azt hangoztatnák, hogy kevesebb ember hal meg, mint az elszabaduló globális felmelegedés vagy a „minden marad a régiben” verziók esetében).

Azután ott van még a hihetőség kérdése. Vajon lehetséges-e elegendő számú ökológiailag tudatos, militáns aktivistát mozgósítani a forgatókönyv végrehajtására? Kétségkívül a legtöbb ember számára a második, mérsékeltebb forgatókönyv egyszerre tűnik vonzóbbnak és valószerűbbnek.

Természetesen végtelen számú lehetséges jövőt képzelhetünk el. Úgyhogy leírunk még egy lehetséges verziót, az utolsó két forgatókönyv kombinációját, melyben az ellenállási mozgalom a Döntő Ökológiai Háború stratégiájának megvalósításáért száll harcba.

A Döntő Ökológiai Háború stratégiája

Célok

Az elsődleges ellenállási mozgalom legfontosabb célja ebben a forgatókönyvben egyszerűen egy élő bolygó – sőt, nem csak élő, hanem gyógyuló bolygó, amelyen évről évre egyre több élet és változatosság van. Egy bolygó, amelyen az emberiség egyenlőségen és fenntarthatóságon alapuló közösségekben él, anélkül, hogy kizsákmányolnák a bolygót, vagy egymást.

Figyelembe véve a helyzet sürgősségét, ugyanezt megfogalmazhatjuk egy közvetlenebb cél kitűzésével, mely cél a mozgalom átfogó stratégiájának középpontjában áll:

1. Cél

Az ipari civilizáció működésének megzavarása és megdöntése; ezáltal megfosztva a hatalmon lévőket attól a lehetőségtől, hogy kizsákmányolják a kiszolgáltatott helyzetben lévő élőlényeket és elpusztítsák a bolygót.

A mozgalom második célja egyszerre függ az elsőtől és támogatja azt:

2. Cél

Igazságosságon, fenntarthatóságon és autonómián alapuló emberi közösségek újbóli kialakítása és megvédése, és ennek részeként a termőföld regenerálódásának elősegítése.

Stratégiák

Ezeknek a céloknak az elérése néhány átfogó stratégiát követel meg, melyek nagyszámú embert mozgatnak meg különböző földalatti és földfeletti szervezetekben. Ebben az elméleti forgatókönyvben az alábbi elsődleges stratégiákra van szükség:

A

Közvetlen fegyveres akciók végrehajtása az ipari, főleg az energiaipari infrastruktúra ellen.

B

Segítség és részvétel a társadalmi és ökológiai igazságért folyó küzdelmekben: az egyenlőség eszméjének népszerűsítése és a hatalmon lévők kizsákmányoló erejének aláaknázása.

C

Az élőhelyek védelme, az ipari fakitermelés, bányászat, építkezés és más ipari tevékenységek terjedésének megakadályozása, annak érdekében, hogy minél több élőhely és faj maradjon épségben a civilizáció összeomlása utáni időszakra.

D

Ellenálló szervezetek kiépítése és mozgósítása, melyek a fenti stratégiákat decentralizált képzésekkel, tagtoborzással, logisztikai támogatással, stb. segítik.

E

Az emberi társadalmak fenntartható alapjainak (mint pl. a permakultúrás élelmiszertermesztés) és a helyi, demokratikus, az emberi jogokat tiszteletben tartó közösségeknek az újjáépítése.

Amikor leírjuk ezt az alternatív jövőképet, tisztában kell lenni néhány olyan kifejezés pontos jelentésével, mint pl. az „ipari infrastruktúra elleni akciók”. Ebben a forgatókönyvben az ellenálló csoportok számára nem minden infrastruktúra egyformán fontos, és nem minden infrastruktúra elleni akció rendelkezik ugyanazzal a jelentőséggel, hatékonysággal vagy erkölcsi elfogadhatósággal. Ahogy Derrick Jensen leírta a Végjáték (Endgame) című könyvében, nincs az az erkölcsi érvelés, mely megengedné egy gyermekkórház felrobbantását. Másrészről, nem létezik az az erkölcsi érvelés, amely elítélné egy mobil átjátszótorony megsemmisítését. Vannak könnyen támadható infrastrukturális elemek, vannak nehezek és vannak még nehezebbek.

Hasonlóképpen, sok különböző folyamat vezet összeomláshoz, és ezek nem egyformák, sőt, nem is egyformán kívánatosak. A Döntő Ökológiai Háború forgatókönyvében egyes folyamatokat felgyorsítanak és támogatnak, míg másokat lelassítanak vagy mérsékelnek. Például, a fosszilis energiahordozók égetésének abbahagyásából eredő csökkenő energiafelhasználás egy olyan összeomlási folyamat, mely nagyon jótékony a bolygó, és (főleg közepes és hosszú távon) az emberiség számára is, ebből következően ezt a folyamatot támogatjuk. Másrészről, bár tovább tart, míg az emberekre gyakorolt hatása érezhetővé válik, a természetes élőhelyek elpusztítása és a biodiverzitás csökkenése miatti ökológiai összeomlás folyamatát inkább lelassítani, illetve megállítani kell, ahol és amikor ez lehetséges.

A legáltalánosabb értelemben véve az összeomlás a komplexitás gyors elvesztését jelenti.^[16] A kisebb és decentralizáltabb szociális, politikai és gazdasági struktúrák felé való hirtelen elmozdulás kisebb társadalmi rétegződéssel, kevesebb szabályozással és ellenőrzéssel jár. ^[17] Az összeomlás fő mechanizmusai az alábbiak (bármiféle sorrendiség nélkül):

• Csökkenő mértékű energiafelhasználás: a fosszilis energiahordozók kitermelése eléri a csúcspontját, miközben az indusztrializált rendszerben élők száma növekszik, ezáltal csökkentve az egy főre jutó mennyiséget.
• Ipari összeomlás: a nagyléptékű globális gazdaságokat tönkreteszi a szállítás és előállítás egyre növekvő költsége és a gazdasági visszaesés.
• Gazdasági összeomlás: a globális kapitalista rendszer képtelen lesz fenntartani a növekedést és a működéséhez szükséges alapvető műveleteket.
• Klímaváltozás: hatásai közé tartozik a gazdasági összeomlás, a mezőgazdaság tönkremenése, éhezés, menekülthullámok, betegségek, és így tovább.
• Ökológiai összeomlás: sok formája van, oka pedig az erőforrások kitermelése, az élőhelyek elpusztítása, a biodiverzitás csökkenése és a klímaváltozás.
• Betegségek: beleértve akár világméretű járványokat is, melyeket részben a szegénység és a túlzsúfoltság, részben pedig az antibiotikumoknak egyre inkább ellenálló baktériumtörzsek váltanak ki.
• Élelmiszerválságok melynek okai: a kistermelők elűzése, a helyi élelmiszer-termelési rendszerek elpusztítása, az iparosított farmok és a bioüzemanyagok vetőmagokért folytatott versenye, a szegénység és a szükséges erőforrások kimerülése miatt az élelemtermelés fizikai korlátai.
• Erőforrások kimerülése: az olyan véges mennyiségű erőforrások, mint a talaj, a víz és az olaj gyorsuló ütemű felhasználása a megmaradt források gyors kimerüléséhez vezet.
• Politikai összeomlás: a nagyobb méretű politikai entitások kisebb csoportokra töredeznek szét, szakadár területek válnak ki nagyobb államokból, egyes államok pedig fizetésképtelenné válnak, vagy egyszerűen tönkremennek.
• Társadalmi összeomlás: az erőforrások elapadása és a politikai felfordulás miatt a nagy, mesterségesen fenntartott csoportidentitások kisebbekre válnak szét (melyek alapja gyakran az osztálytudat, az etnikai vagy a regionális hovatartozás), és gyakran az egymás közötti csoportok rivalizálása alakul ki.
• Háborúk és fegyveres konfliktusok: főleg a megmaradt véges erőforrások miatt kirobbanó háborúk, illetve a háborús kiskirályok és rivális csoportok közötti belső konfliktusok.
• Bűnözés és kizsákmányolás: oka a szegénység és az egyenlőtlenség, főleg a túlzsúfolt városokban.
• Menekülthullámok: elsősorban természeti katasztrófák (mint pl. földrengések vagy hurrikánok) okozzák, de a klímaváltozás, az élelmiszerhiány és a többi körülmény csak tovább súlyosbítja őket.

Ebben a forgatókönyvben a civilizáció összeomlásának minden negatív aspektusával szemben van egy fordított folyamat, melyet az ellenállási mozgalom bátorít. A nagy, önkényuralmi politikai hatalmak összeomlását kis méretű, részvételen alapuló politikai struktúrák kialakulása kompenzálja. A globális ipari kapitalizmus összeomlását a cserekereskedelmen, együttműködésen és kölcsönös segítségen alapuló helyi rendszerek kialakulása ellensúlyozza. És így tovább. Általánosságban mondva, ebben a jövőképben a földalatti mozgalomban résztvevő kis számú ember térdre kényszeríti a nagy, rossz rendszereket, miközben nagy számú, nyilvánosan tevékenykedő ember kicsiny, jó rendszereket hoz létre és működtet.

Az Összetett Társadalmak Összeomlása (The Collapse of Complex Societies) című könyvében Joseph Tainter azt állítja, hogy az összeomlás fő folyamata a társadalom komplexitásától függ. A komplexitás egy általános fogalom, mely magába foglal számos különböző munkaköri, illetve társadalmi szerepkört (mint például, hogy nem gyógyítók vannak, hanem járványügyi szakértők, baleseti sebészek, gerontológusok, stb.); része még a politikai struktúrák mérete és összetettsége (pl. nem nyilvános döntéshozó gyűlések léteznek, hanem hatalmas, kiterjedt bürokrácia), a létrehozott tárgyak és technológiák mennyisége és összetettsége (pl. nem csak dárdák, hanem sok különböző kaliberű és típusú lövedék), és így tovább. A civilizációk megkísérlik ezt az összetettséget használni a problémák megoldására, ezáltal idővel egyre nő a komplexitásuk.

De az összetettségnek ára van. Egy civilizáció hanyatlása akkor kezdődik, amikor a komplexitás költségei kezdik meghaladni az előnyeit – más szavakkal, amikor a növekvő bonyolultság egyre csökkenő mértékű haszonnal jár jár. Ezen a ponton az egyének, családok, közösségek és más politikai és társadalmi részegységek elvesztik az ösztönzést, hogy részt vegyenek a szóban forgó civilizációban. A bonyolultság egyre növekszik, ugyanakkor egyre és egyre drágább lesz. Végül a folyamatosan növekvő költségek összeomlásra kényszerítik a civilizációt, és az emberek visszatérnek a kisebb, helyi szervezésű politikai szervezetekhez és társadalmi csoportokhoz.

...A szabotázs vissza tudja fogni a termelést

Az ellenállási mozgalom egyik feladata eme birodalmi méretű komplexitás költségeinek növelése és a hasznának a csökkentése. Ehhez nem szükséges sem azonnali összeomlás, sem drámai, globális akciók. Kis, helyi akciók is növelhetik az összetettség költségét és felgyorsíthatják az összeomlás jó hatásait, miközben ellensúlyozzák a rosszakat.

Tainter gondolatmenetének részeként kifejti, hogy a modern társadalom nem olyan módon fog összeomlani, mint a hagyományos társadalmak, mert a komplexitás (például az ipari léptékű mezőgazdaságon vagy az olajkitermelésen keresztül) hozzáadott előny helyett az emberi élet létfontosságú támpillére lett. A történelem során számos ismert társadalom omlott össze úgy, hogy az emberek visszatértek a falvakba és a hagyományos, egyszerűbb életvitelhez. Ez a saját választásuk volt. A modern emberek ezt nem teszik meg, legalábbis nem nagy számban; részben, mert már nincsenek falvak, és a hagyományos életformák közvetlenül már nem elérhetők a számukra. Ez azt jelenti, hogy a modern civilizációban élő emberek függenek a rendszertől, és sokan közülük még akkor is harcolni fog az ipari civilizációért, amikor már nyilvánvaló lesz, hogy nem érdemes folytatni. A Döntő Ökológiai Háború forgatókönyvében a földfeletti aktivisták azáltal támogatják az összeomlásnak ezt az aspektusát, hogy olyan alternatívákat fejlesztenek ki, melyek csökkentik az emberekre nehezedő nyomást és arra bátorítják őket, hogy saját választásból hagyják el az ipari kapitalizmus rendszerét.

***

Van valami csodálatra méltó az elhúzódó népi háború Kínában és Vietnamban kifejlesztett koncepciójában. Az elképzelés elegáns, már amennyiben egy háború leírására használható ez a kifejezés; az alapötlete még jelentős akadályok és kedvezőtlen fordulatok esetén is használható és alkalmazható.

De az elhúzódó népi háború koncepciója magában nem alkalmazható az általunk felvázolt jövőbeli világban. Ebben a forgatókönyvben soha nem lesz akkora számú ember amennyi egy hosszan tartó népi háborúhoz elégséges. Ráadásul másmilyen az ellenfél is, akivel szemben másféle taktikai eszközöket kell használni. Úgyhogy az ellenállók a hosszan tartó népi háború elképzelését alapul véve alkalmazzák azt a saját helyzetükre: azaz a bolygó megmentésére és az ipari civilizáció térdre kényszerítésére, illetve megszüntetésére. Ehhez egy új, nagyszabású stratégiára van szükség, mely egyszerű, egymást logikusan követő lépésekből áll.

Ebben az alternatív jövőképben a Döntő Ökológiai Háborúnak négy lépcsőfoka van, kezdve a közeljövőben és az ipari civilizáció összeomlásáig tart. Az első fázis a Hálózatosodás és Mozgósítás. A második fázis a Szabotázs és Aszimmetrikus Akciók. A harmadik fázis a Rendszer Megzavarása. A negyedik, végső fázis pedig az Infrastruktúra Szisztematikus Szétszedése.

Minden fázisnak megvannak a saját céljai, működési módjai és szervezeti követelményei. Nincs határozott, éles választóvonal a különböző fázisok között, és a különböző régiók különböző időpontokban mennek keresztül a fázisokon. Mind a négy fázisban hangsúlyozzuk a militáns ellenállási hálózatok szerepét. Az alternatív életformák kiépítése és az emberléptékű közösségek újraélesztésének földfeletti munkája ezzel párhuzamosan történik. De ez utóbbi nem követeli meg ugyanazt a stratégiai szigorúságot: a fenntarthatósághoz szükséges alapokkal rendelkező, egészséges emberi közösségek újraépítésének mindenhol olyan gyorsan kell végbemennie, ahogy csak lehetséges, a régió számára leginkább megfelelő tempóban és módszerekkel. A forgatókönyvben szereplő fegyveres ellenállóknak viszont átfogó stratégiára van szükségük a sikerhez.

Előző

Következő

A DEW négy fázisa

A Döntő Ökológiai Háború négy fázisa

Hallgasd meg a DEW négy fázisa című dokumentumot hangfelvételen (angolul): I. lépcső — II. lépcső — III. lépcső — IV. lépcső

1. Fázis: Hálózatosodás és Mozgósítás

Bevezetés

Az első fázisban az ellenállók arra koncentrálnak, hogy hálózatokba szervezzék magukat, és kialakítsák az ellenállás kultúráját, amely fenntartja ezeket a hálózatokat. Sok szimpatizáns és potenciális tag számára szokatlan a komoly ellenállási stratégia és akciók, úgyhogy külön erőfeszítés szükséges ezeknek az információknak a terjesztésére. Kulcsfontosságú ebben a fázisban, hogy ténylegesen megalakuljanak azok a földalatti és földfeletti szervezetek (vagy legalábbis a kemény magjuk), melyek szervezett toborzást és döntő akciókat hajtanak majd végre. A biztonsági kultúra és az ellenállás kultúrája ebben az időszakban még eléggé gyengén fejlett, úgyhogy külön erőfeszítés szükséges a hanyagságból történő mulasztások elkerülésére, mivel ezek letartóztatásokhoz vezethetnek. Fontos még, hogy a besúgóknak el kell venni a kedvét az információk gyűjtéséről és továbbadásáról.

Az aktivisták képzése kulcsfontosságú ebben a szakaszban, főleg alacsony kockázattal járó, ám hatékony akciókkal. Az újonnan toborzott tagok lesznek a későbbi fázisok harcosai, káderei és vezetői. Az új aktivistákat be kell avatni az ellenállás etikájába, és a meglévő aktivistáknak el kell engedniük rossz, a hatékonyságot akadályozó szokásaikat. Ez az az időszak az, amikor az ellenállási mozgalom megszerveződik és komollyá válik. Az emberek félreteszik egyéni szükségleteiket és konfliktusaikat azért, hogy létrehozzanak egy mozgalmat, amellyel győzelemre vihetik a küzdelmet.

Ebben a szakaszban az addig egymástól elszigetelve élő emberek összegyűlnek, hogy kialakítsák jövőképüket és stratégiájukat, és hogy létrehozzák a jövőbeni szervezetek magjait. Természetesen a hálózatba bekerülnek már létező ellenállás-központú szervezetek is, de a legtöbb fősodorbeli szervezet nem hajlandó a lázadás és a fegyveres ellenállás stratégiáját alkalmazni a hatalom birtokosaival vagy a fellépő válsághelyzetekkel szemben. Ha lehetséges, arra kell őket ösztönözni, hogy olyan álláspontot vegyenek fel, mely alkalmasabb a felmerülő problémák kezelésére.

Ez a fázis már elkezdődött, de még sok munka van hátra.

Célok

• Az ellenállás kultúrájának kiépítése, annak minden elemével együtt
• Földalatti és földfeletti ellenállási hálózatok kialakítása, és annak biztosítása, hogy ezek a hálózatok fenn is maradjanak.

Műveletek

• Az akciók rendszerint kis kockázattal járnak, hogy a jelentkezőket be lehessen tanítani és meg lehessen szűrni, illetve hogy a háttértámogató rendszerek kialakuljanak. Főleg a fenntartás és a kialakítás kategóriájába esnek.
• Ezen a ponton nagyon fontos a lehető legintenzívebb toborzás és képzés. Minél korábban kerülnek be az emberek a mozgalomba, annál valószínűbb, hogy megbízhatóak lesznek, és annál több idő áll rendelkezésre képességeik felmérésére, melyek egy nagyobb szabású akcióban is hasznosak lehetnek.
• Szintén fontos a kommunikáció és a népszerűsítés, mivel ezáltal jut el minél több emberhez az információ a hasznos stratégiákról és taktikákról, illetve a szervezett ellenállás szükségességéről.

Szerveződés

• Ebben a fázisban a legtöbb ellenállási szervezet még csak lazán kapcsolódó hálózatokba alakul, de már megkezdődik a terjeszkedés és az összeolvadás. Ennek a lépcsőnek a feladata a szervezettség kialakítása

2. Fázis -- Szabotázs és Aszimmetrikus Akciók

Bevezetés

Ebben a szakaszban az ellenállók a szükséges kompromisszumok figyelembe vételével megpróbálják egyes célpontok megzavarását vagy hatástalanítását. A több és nagyobb célpontok elleni hatékony akciókhoz szükséges földalatti hálózatok és képességek még nem állnak elegendő mennyiségben a rendelkezésre. Az ellenállók olyan kiemelkedően szörnyű célpontok ellen lépnek fel, mint a széntüzelésű erőművek vagy a kizsákmányoló bankok. Ebben a fázisban az ellenállók fókuszában a gyakorlás áll, az ellenfél hálózatainak és biztonsági rendszereinek tesztelése, a szervezeti hálózat és a növekvő támogatottság kialakítása. Ebben a lehetséges jövőképben a földalatti cellák nem akarnak olyan szintű elnyomó reakciókat kiváltani, melyekkel születőfélben lévő hálózataik nem tudnak megbirkózni. Ráadásul, amikor komolyabb elnyomó intézkedések és kudarcok történnek, visszatérnek az előző fázishoz, melyben a hangsúly a szerveződésen és a túlélésen van. Ebben a fázisban valószínűleg előfordulnak nagyobb kudarcok, melyek az alapvető szabályok és struktúra hiányára mutatnak, és azt jelzik, hogy az első fázis céljait kell ismét előtérbe helyezni.

Az ellenállási mozgalom megérti a döntő akciók kivitelezésének fontosságát. Az első két fázisban nem a közvetlen akciókon van a hangsúly, de nem azért, mert visszafogják magukat, hanem azért, mert dolgozzanak bár olyan keményen, ahogy csak tudnak, de akkor is csak úgy tudnak haladni, hogy az egyik lábukat a másik elé teszik. Tisztában vannak vele, hogy a bolygónak (és a jövőnek) szüksége van a közvetlen akciókra, de azt is megértik, hogy nem származik hasznuk a meggondolatlan, elsietett akciókból, vagy abból, ha olyan problémákat kreálnak, melyekkel még nem képesek megbirkózni. Ezek csak a lelkesedés csökkenéséhez és csalódáshoz vezetnek. Így a mozgalmak olyan komolyan, gyorsan és határozottan cselekszenek, ahogy csak bírnak, de meggyőződnek arról is, hogy lefektetik a valódi hatékonyság alapjait is.

Minél több ember csatlakozik a mozgalomhoz, minél keményebben dolgoznak és minél lelkesebbek, annál gyorsabban léphetnek egyik lépcsőfokról a másikra.

Ebben az alternatív jövőben a földfeletti aktivistákra hárul néhány kimondottan fontos feladat. Küzdenek azért, hogy széles körben elfogadják és megengedhetőnek tartsák a radikálisabb, militáns taktika alkalmazását, ha arra van szükség. Szabotázs esetén hangot adnak támogatásuknak. A kevésbé radikális csoportok arra használják a szabotázsakciókat, hogy kritizálják a hatalmon lévőket, amiért nem tesznek hatékony lépéseket az olyan kritikus problémák, mint a klímaváltozás megoldása érdekében (ahelyett, hogy a szabotőröket kritizálnák). Úgy érvelnek, hogy a szabotázs nem volna szükséges, ha a civil társadalom hajlandó volna ésszerű lépéseket tenni a társadalmi és ökológiai problémák megoldására, és arra használják a szabotázs által kínált alkalmat és publicitást, hogy népszerűsítsék ezeket a megoldásokat. Nem állnak a hatalmon lévők oldalára a szabotőrök ellen, hanem kijelentik, hogy a helyzet elég komoly ahhoz, hogy legitimálja ezeket az akciókat, még akkor is, ha ők személyesen másik utat választottak.

A forgatókönyvnek ezen a pontján a radikálisabb, helyi csoportok folytatják az ellenálló közösségek kialakítását, de közben létrehoznak titkos szervezeteket és párhuzamos intézményeket is. Ezek az intézmények megalapozzák létezésüket és legitimációjukat, közösségi kapcsolatokat alakítanak ki, és fontos lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a hagyományos „aktivista buborékon” kívül is összeköttetéseket teremtsenek. Továbbá ezek az intézmények koncentrálnak a vészhelyzetekre és katasztrófákra való felkészülésre, és segítik az embereket szembenézni az elkerülhetetlen összeomlással.

Ezzel párhuzamosan a földfeletti szervezetek szükség szerint polgári engedetlenségi mozgalmakba, tömeges konfrontációkba és a közvetlen akciók más formáiba szervezik a lakosságot.

Megindul még egy másik folyamat is: a földfeletti szervezetek koalíciókat, szövetségeket és regionális hálózatokat kezdenek kialakítani, mert tisztában vannak vele, hogy ennek később számos akadálya lesz. Ezek a szövetségek maximalizálják a földfeletti szervezkedés lehetőségeit: anyagi javakat, tudást, képességeket és tananyagokat osztanak meg. Saját szervezetüket is stratégiai alapon tervezik meg, folyamatosan előre tervezett kampányokat hajtanak végre a krízishelyzetben való reaktív szervezkedés helyett.

Célok

• Magas prioritású egyedi célpontok kiválasztása és a velük való szembeszállás. Ezeket a célpontokat vagy könnyű hozzáférhetőségük, vagy más egyéb ok miatt választják ki.
• A parancsnokok elméleti és gyakorlati képzése, ami később a nagyobb célpontokkal és rendszerekkel való szembeszálláshoz szükséges lesz. Ebben a fázisban még a döntő akciók is korlátozott léptékűek és hatékonyságúak, bár a megfelelő célpont kiválasztása és a jó időzítés jelentős eredmények elérésére biztosít lehetőséget.
• Ezek a műveletek arra is jók, hogy a rendszerben lévő gyenge pontokat felderítsék, megmutassák, hogy a valódi ellenállás kivitelezhető, és inspirációt nyújtsanak a többi ellenállónak.
• A fizikai ellenállás és a hatalommal való szükségszerű konfrontáció okainak nyilvános megvitatása.
• Tényleges földfeletti szervezetek és párhuzamos intézmények kialakítása.

Műveletek

• Korlátozott, de egyre nagyobb hatású döntő akciók, növekvő méretű fenntartási műveletekkel kombinálva (nagyobb, logisztikailag többet igénylő szervezetek támogatására), és folytonos alakító műveletek.
• Ezek a feltételesen létező ellenállók óvatosan és intelligensen hajtják végre döntő és támogató műveleteiket. Az új és be nem szokott káderek között általános jelenség a túlzott önbizalom; ezt ellensúlyozandó csak biztos végkimenetelű akciókat hajtanak végre. Tudatában vannak, hogy ebben a szakaszban még mindig csak építkeznek a jövőbeni nagyobb akciók irányába.

Szerveződés

• Szükségesek a földalatti sejtek, de hasznosak a kiterjedtebb földalatti hálózatok is. Ezen a ponton még mindig a toborzáson van a hangsúly.
• A földfeletti hálózatok és mozgalmak a lehető legnagyobb mértékben terjeszkednek, főleg mivel az előttük álló munka hosszas előkészítést igényel: időbe telik, amíg kialakulnak a megfelelő képességek, közösségek és az egyéb szükséges feltételek.

3. Fázis: Rendszerszintű Zavarkeltés

Bevezetés

Ebben a fázisban az ellenállók magasabb szintre lépnek és egyedi célpontok helyett egész ipari, politikai és gazdasági rendszereket választanak ki. Az ipari rendszerek működésének megzavarásához hierarchikus, paramilitáris rendszerbe szervezett földalatti hálózatokra van szükség. Ezek a hálózatok az előző fázisokból emelkednek ki, mivel képesek összehangolt, egyidejű támadásokat végrehajtani.

A rendszerszintű zavarkeltés alapja az ellenfél rendszerében lévő kulcsfontosságú csomópontok (elektromos, szállítási, pénzügyi, stb.) azonosítása, majd azok elpusztítása, vagy legalábbis működőképességüknek csökkentése. Ez nem egy csapásra történik. Bár az indusztriális rendszerek nagyok és nagyon sérülékenyek lehetnek, de nem igazán monolitikusak, inkább szerteágazóak. Meg fogják kísérelni a helyreállításukat. Az ellenállás tagjai tisztában vannak ezzel. A hatékony rendszerszintű zavarkeltéshez megtervezett, hosszú időn át folyamatosan és koordináltan végrehajtott akciókra van szükség.

Ebben a forgatókönyvben a földfeletti szervezetek nem igazán érnek el hatást addig, amíg a világ a szokott mederben halad. Másrészről, mivel a globális ipari és gazdasági rendszerek egyre nagyobb mértékben összekuszálódnak (ennek okai a kapitalizmus által keltett gazdasági összeomlás, a globális klímakatasztrófák, az olajcsúcs, a termőtalajcsúcs, a vízcsúcs, és egyebek), az életképes helyi közösségek támogatása növekszik. Az elektromos áram és a fogyasztási javak szállításában fellépő zavarok növelik az érdeklődést a helyi energiaforrások, élelmiszerek és hasonlók iránt. Ezek a zavarkeltések arra is jók, hogy segítsenek az embereknek megbirkózni a hosszú távú, teljes összeomlással – rövid távon veszteség, hosszú távon nyereség, még az emberi populációk számára is.

Dimitri Orlov, a Szovjetunió összeomlásával foglalkozó vezető elemző szerint a szovjet rendszer diszfunkcionális természete felkészítette az embereket saját végső széthullására. Ezzel ellentétben egy olajozottan működő indusztriális gazdaság hamis biztonságérzetet kelt, így az embereket felkészületlenül éri az összeomlás, ezzel növelve annak hatásait. „Az összeomlás után sajnálhatjuk majd, hogy a kiskereskedelmi rendszer nem volt megbízhatatlan, nem volt áruhiány és kenyérért való sorbanállás, mert akkor az emberek rá lettek volna kényszerítve, hogy feltalálják magukat, ahelyett, hogy csak ácsorognak és várják, hogy valaki jön és enni ad nekik.”^[18] Alternatív forgatókönyvünknek ebben a fázisában már a földfeletti szervezetek és intézmények is jól fejlettek. Folyamatosan reformokat követelnek, fókuszukban az igazság, a helyi folyamatok erősítése és az ellenálló közösségek kialakítására való szükséglet áll, mivel a domináns rendszer igazságtalan, megbízhatatlan és instabil.

Nyilvánvaló, hogy a forgatókönyvben leírt, a mindennapi életet érintő militáns akcióknak kedvezőtlen visszahatásai is vannak, néha a nagyközönség, de főleg a hatalom minden szintje részéről. A földfeletti szervezetek tagjai az önkényuralom elleni harc élvonalbeli aktivistái. Csupán ők képesek tömeges megmozdulás-hullámokat előidézni, mely az egyetlen erő, ami képes ellenállni a fasizmusnak.

Továbbá, a földfeletti aktivisták arra használják a rendszerszintű zavarokat, hogy megerősítsék a helyi közösségeket és a párhuzamos intézményeket. A lakosságot arra bátorítják, hogy a gazdasági, szociális és politikai szférákban inkább a részvételen alapuló helyi alternatívákat támogassák. Amikor a gazdasági felfordulás munkanélküliséget és hiperinflációt okoz, a lakosságot helyben alkalmazzák, saját közösségük és földjük számára biztosítva előnyöket. Ebben a forgatókönyvben, mivel a nemzeti kormányok világszerte egyre nagyobb mértékben kénytelenek szembenézni a válságokkal (mint pl. az olajcsúcs, az élelmiszerhiány, a klímakáosz, stb.), és egyre növekvő mértékben mondanak csődöt állampolgáraikról való gondoskodásban, ezért helyi és közvetlen demokratikus tanácsok kezdik átvenni az alapvető és vészhelyzetben szükséges folyamatok irányítását, az emberek pedig helyi egységek felé irányítják át adójövedelmüket (esetleg egy a hatalmon levők ellen irányuló általános engedetlenségi kampány részeként). Ezzel párhuzamosan történik a közösség vészhelyzetekre való felkészítése és a már elfogadott, katasztrófahelyzetre felkészítő intézkedések véghezvitele.

Ebben a forgatókönyvben, amikor a hatalmon lévők megpróbálják növelni a kizsákmányolást vagy a diktatórikus kontrollt, a földfeletti szervezetek tagjai arra hívják fel az embereket, hogy vonják meg a hatalmon lévőktől a támogatásukat, és irányítsák át helyi, demokratikus politikai szervezetek felé. Ezek a párhuzamos intézmények jobban tudják elvégezni a feladatot, mint a hatalom birtokosai. A demográfiai csoportokon átívelő kapcsolatok, melyek az előző fázisban épültek ki, elősegítik a helyi politikai struktúrák elszámoltathatóságát, és számos közösségből képesek támogatókat vonzani.

Ezen fázis alatt mindvégig stratégiai erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a rendszerre az olajcsúcs, a pénzügyi bizonytalanság és egyéb hasonló faktorok által okozott nyomás még tovább növekedjen. Az ellenállók úgy tekintenek magukra, mint akik egy amúgy is összedőlni készülő házat taszigálnak. Valójában ebben a verzióban sok rendszerszintű zavar a rendszeren belülről fakad, és nem az ellenállók tevékenységéből.

Ebben a fázisban jelentős, döntő fontosságú eredmények születnek meg. Még ha a fő ipari-gazdasági rendszerek nem is omlanak össze teljes egészében, az időben elhúzódó zavarok csökkentik annak ökológiai hatásait; ez nagyszerű hír mind a bolygó, mind az emberiség jövőbeli túlélése szempontjából. Az ipari fogyasztás vagy az üvegházhatást okozó gázkibocsátás mindössze 50 %-os csökkenése is jelentős győzelem (főleg ha figyelembe vesszük, hogy minden aktivista erőfeszítés ellenére a kibocsátás eddig egyre csak növekedett), és ezáltal az ellenállók, és mindenki más is, időt nyernek.

Ennek a képzeletbeli forgatókönyvnek a legoptimistább részeiben a hatékony ellenállás rákényszeríti a hatalom birtokosait a tárgyalásra és engedmények felajánlására. Amint az ellenállási mozgalom demonstrálja, hogy képes valódi stratégiát és erőt alkalmazni, nem lehet többé figyelmen kívül hagyni. A hatalom megjelenik majd a fősodorbeli aktivisták ajtaján kopogtatva, és olyan változások megtárgyalásáért könyörög majd, melyek kifogják a szelet az ellenállók vitorlájából, és mérséklik a további akciókat.

Azonban ebben a jövőverzióban az ellenállók ténylegesen a kezükbe veszik az irányítást. Tisztában vannak vele, hogy a civilizáció történetének legnagyobb részében amint újra a hatalmon lévők kezében volt a kezdeményezés, azt arra használták, hogy az ellenállási mozgalmat vagy a gyarmatosított népeket védekező pozícióba, támadások kivédésére kényszerítsék, ezáltal kibillentve őket egyensúlyukból. Azonban az olajcsúcs és a rendszerszintű zavarok sorozatos válsághelyzetekbe sodorta a hatalom birtokosait; egyes zavarokat az ellenállók keltettek, másokat az áruhiány miatti zavargások, a többit pedig az évszázadok, sőt, évezredek óta folyó kizsákmányolás szociális és gazdasági következményei. Talán az első alkalommal a történelem során a hatalom birtokosai globális szinten kibillennek egyensúlyukból, és a krízisről krízisre romló helyzettel lesznek elfoglalva. Ez kulcsfontosságú lehetőséget biztosít az ellenálló csoportoknak, illetve az autonóm kultúráknak és közösségeknek, hogy magukhoz ragadják és megtartsák a kezdeményezést.

Célok

• Ipari és gazdasági rendszerek kulcsfontosságú pontjainak a támadása, abból a célból, hogy megbénítsák és hatástalanítsák őket.
• Az ipari aktivitás és fogyasztás mérhető csökkentése.
• Céljaik felé vezető engedmények, tárgyalások és társadalmi változások lehetővé tétele.
• Egyes cégek, iparágak vagy gazdasági rendszerek összeomlasztása.

Műveletek

• Főleg döntő és fenntartó műveletek, de alakítóak is, amennyiben a rendszerek megzavarásához az szükséges. A kádereket és harcosokat ezen a pontos fokozottan gyakoroltatni kell, de a döntő és komoly fontosságú akciók megkezdése az ellenállók nagymértékű lemorzsolódásával jár. Nincs értelme homályosan fogalmazni: ebben az alternatív verzióban a mozgalom azon tagjai, akik elkötelezték magukat a fegyveres ellenállás mellett, annak tudatában cselekszenek, hogy valószínűleg vagy börtönben kötnek ki, vagy meghalnak. Tisztában vannak vele, hogy ennél jobb sors csak a képességeik és a szerencséjük segítségével elnyert ajándék.

Szerveződés

• Szükséges a földalatti hálózatok nagymértékű használata: a műveletek összehangolása a hatékony rendszerszintű zavarkeltés egyik előfeltétele.
• Ezen a ponton folyamatos a tagtoborzás, főleg a kisegítő személyzeté, illetve a kieső tagok miatti veszteség pótlására. Azonban ebben a fázisban már ismétlődő, komoly kísérletek történnek majd a beszivárgásra. A beszivárgás nem olyan hatékony, mint lehetne, mivel a földalatti hálózatok az előző fázisokban (a komoly akciók megkezdése előtt) már nagy lendülettel toboroztak, létrehozva a vezetők és káderek egy megbízható csoportját, akik az ellenállási mozgalom gerincét képezik.
• A különböző társadalmi, politikai és anyagi válságok következtében a földfeletti szervezetek nagy mennyiségű embert képesek mobilizálni.
• Ezen a ponton válik fontossá, hogy a militáns ellenállók elkezdjenek azoknak az embereknek a meggyőzésével is foglalkozni, akiknek az ő oldalukon kéne lenniük; mint például sok liberálisnak, főleg amikor a hatalom nyomást kezd gyakorolni a földfeletti aktivistákra.

4. Fázis: Az infrastruktúra végleges lebontása

Bevezetés

Az infrastruktúra végleges lebontása egy lépéssel túlmegy a rendszerszintű zavarkeltésen. Célja, hogy a fosszilis energiahordozók használatán alapuló ipari infrastruktúrának minél nagyobb részét véglegesen szétszedje. Ez a fázis tulajdonképpen egyfajta utolsó esély. A legoptimistább előrejelzésekben nincs is rá szükség, mert az egymást követő válságok és az infrastruktúra ellen intézett támadások, hatékonyan együttműködve az életerős földalatti mozgalmakkal rákényszerítik a hatalmon lévőket a társadalmi, politikai és gazdasági változások elfogadására; emellett a fogyasztás csökkenése együtt jár egy valódi, őszinte kísérlettel a kultúrák fenntarthatóvá alakítására.

Ám ez az optimista verzió nem igazán valószínű. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a hatalom birtokosai, valamint sok hétköznapi ember is csak még jobban kapaszkodik majd az összeomlóban lévő civilizációba. Sőt, nagy valószínűséggel az önkényuralmi rendszerek is támogatást kapnak majd, mivel az emberek azt hiszik, hogy az segít nekik megőrizni bizonyos privilégiumokat és előjogokat.

A kulcsfontosságú probléma, amihez újra és újra visszatérünk, az idő kérdése. Hamarosan elérjük (ha még el nem értük) azt a pontot, ahonnan a globális felmelegedés visszafordíthatatlanul elszabadul. Képzeletbeli forgatókönyvünkben a rendszerszintű zavarkeltés fázisa lehetőséget biztosít a célpontok megválogatására. Ebben a zavarkeltő akciók olyan módon vannak megtervezve, hogy a hatás nagy részét az ipari termelés kapja, és a lehető legkisebb a civil lakosságra gyakorolt hatása. Ám az ipari rendszerek erősen be vannak ágyazva a civil infrastruktúrába. Ha a szelektív zavarkeltés nem működik elég gyorsan, egyes ellenállók arra a következtetésre juthatnak, hogy teljes körű zavarkeltésre van szükség ahhoz, hogy ne égessük az egész bolygót hamuvá.

A forgatókönyv 3. és 4. lépcsőfoka közötti különbség csekélynek tűnhet, hiszen műveleti szinten mindkettő azon dolgozik, hogy összehangolt akciókkal nagy léptékben megzavarja az ipari rendszerek működését. De a 3. lépcső kivitelezéséhez időre van szükség – időbe telik a rendszer meggyengítése, az emberek és szervezetek mobilizálása, az egymásra épülő zavarkeltő támadások sorozatának felépítése. A 3. fázis szintúgy időben figyelmezteti a hétköznapi embereket, hogy készüljenek fel a változásokra. Mindemellett időt is nyer az ellenállóknak, hogy logisztikailag és szervezetileg felfejlődjenek, ami előfeltétele a 4. fázisba való átmenetnek. A két fázis közötti különbség a teljesítőképességben és az önkorlátozásban rejlik. Ahhoz, hogy e verzió ellenállói továbblépjenek a harmadik fázisból a negyedikbe, két feltétel szükséges: megfelelő szervezési képesség a 4. fázisban szükséges léptékű akciók kivitelezésére, valamint a bizonyosság, hogy nem érdemes tovább várni arra, hogy a szükséges társadalmi reformok a maguk idejében megtörténjenek.

Ebben a forgatókönyvben mind a harmadik, mind a negyedik lépcső életeket ment meg, mind emberi, mind nem-emberi életeket. De ha nem következik be nagymértékű földfeletti mozgósítás addigra, amikorra az összeomlás már elkezdődött, az életek megmentésének leghatékonyabb módja a negyedik fázis stratégiája.

Képzeld el, hogy egy villamoson utazol egy zsúfolt városban, ami tömve van gyalogosokkal. A villamosban van a civilizált emberiség, rajta kívül pedig a bolygó összes nem-emberi populációja, valamint azok az emberi populációk, akik vagy nem részei a civilizációnak, vagy nem a haszonélvezői, esetleg még meg sem születtek. Mondanunk sem kell, hogy a kívül lévők száma jelentősen meghaladja a villamoson utazókét. A sofőr pedig siet, teljes erejéből gyorsít, keresztülgázolva a tömegen, válogatás nélkül megölve és megnyomorítva a gyalogosokat. Útitársaid többsége nem igazán foglalkozik ezzel; menniük kell valahova, és örülnek a haladásnak, nem törődve azzal, hogy annak milyen ára van.

Akad azért néhány utas, akiket zavar a helyzet. Ráébrednek, hogy ha a sofőr tovább gyorsít, lehetséges, hogy a villamos nekimegy valaminek és az utasoknak is baja lesz. Másvalaki szerint nincs mitől félni. Számításai szerint a villamos előtt felhalmozódó hullahegyek előbb-utóbb lelassítják, és biztonságosan meg tud majd állni. Bármilyen beavatkozás az utasok részéről felelőtlenség, és biztos, hogy rendreutasítást vált majd ki a sofőrből. Vagy ami még rosszabb, a problémás utast kirúghatják a villamosból, így később őt is elüthetik.

A többi utastól eltérően téged jobban aggaszt a villamos által okozott folyamatos tömegmészárlás odakint, mint az utasok jövőbeni biztonsága. Azt is tudod, hogy tenned kell valamit. Megpróbálhatnál kiugrani az ablakon és elmenekülni, de attól még a villamos tovább gázol keresztül a tömegen, te viszont elveszted minden esélyedet a beavatkozásra. Úgyhogy úgy döntesz, hogy megpróbálod belülről szabotálni a villamos száguldását: mondjuk elvágod az elektromos vezetékeket, vagy felszeded a padlót és kézzel aktiválod a fékeket, vagy kisiklatod, vagy amit épp eszedbe jut.

Amint a többi utas rájön, hogy mire készülsz, meg fognak próbálni megakadályozni; talán még meg is akarnak majd ölni. El kell döntened, hogy lassan vagy gyorsan akarod-e megállítani a villamost, ami már olyan gyorsan száguld, hogy ha hirtelen megállítod, az utasok nekivágódhatnak az előttük lévő ülésnek vagy kizuhanhatnak a folyosóra. Néhányuk akár meg is halhat. Viszont ha lassan állítod meg, ki számolja meg, mennyivel több ártatlan életet vesz el a villamos addig, amíg le nem lassul? És ha csak lelassítod, a sofőr képes lehet megjavítani a kárt és folytatni az ámokfutást.

Szóval mit teszel? Ha úgy döntesz, hogy olyan gyorsan megállítod a villamost, ahogyan csak lehet, akkor pont ugyanazt a döntést kell meghoznod, mint a 4. fázist megvalósító aktivistáknak. Úgy döntöttél, hogy a pusztítás minél hamarabbi megállítása fontosabb, mint bármilyen részleges program vagy reform. Természetesen még ha a pusztítás leggyorsabb leállítása mellett döntesz is, még mindig tehetsz intézkedéseket annak érdekében, hogy csökkentsd a szenvedést a fedélzeten. Szólhatsz az embereknek, hogy üljenek le, csatolják be a biztonsági öveiket, szíjazzák be magukat vagy másképp készüljenek fel a hirtelen megállásra. Az már egy másik kérdés, hogy hallgatnak-e rád, de az már az ő felelősségük, nem a tiéd.

Fontos ebben az alternatív jövőképben, hogy ne tévesszük szem elől a negyedik lépcsőfok célját. A cél nem az emberi populációk feláldozása. A cél a bolygó ember általi elpusztításának a megállítása. Az ellenség nem a civil lakosság, vagy általánosságban véve bármilyen populáció, hanem egy szociopatológiás társadalmi, politikai és gazdasági rendszer. Az ökoszisztéma pusztításának két legfontosabb okozója ezen a bolygón az ipar és a kapitalizmus; a civil lakosság hatása maximum a harmadik helyen áll. Az ipari infrastruktúra összeomlasztásának a célja nem az, hogy ártsunk az embereknek, ugyanúgy, ahogy képzeletbeli példánkban sem azért akarjuk megállítani a villamost, hogy ártsunk az utasoknak. A cél a folyamatos pusztítás mihamarabbi megállítása, figyelembe véve a domináns kultúra által okozott valamennyi kárt, amit a múlt és jövő valamennyi élőlényének okozott és okoz.

Ez a fázis nem könnyű a földfeletti mozgalom tagjai számára. Munkájuknak egy része ebben a fázisban az infrastruktúra lebontásának elősegítése, de főleg a kizsákmányoló politikai és gazdasági infrastruktúra a célpontjuk és nem annyira a fizikai infrastruktúra. Általánosságban véve, folytatják az előző fázisokban elkezdett tevékenységüket, de nagyobb skálán és hosszabb időtávon. A nyilvánosság támogatását a helyi, demokratikus és igazságos rendszerek felé irányítják. Erőfeszítéseket tesznek a vészhelyzetek kezelésére és az összeomlás súlyosabb problémáinak kezelésére.

Célok

• Az ipari infrastruktúra működéséhez elengedhetetlenül szükséges fizikai infrastruktúra elpusztítása.
• Széles körben terjedő ipari összeomlás keltése, mely túllép a gazdasági és politikai rendszerek keretein.
• Folyamatos, összehangolt akciók végrehajtása a javítások és pótlások megakadályozására.

Műveletek

• A hangsúly szinte kizárólag a döntő és fenntartó műveleteken van.

Szerveződés

• Jól fejlett, militáns földalatti hálózatra van szükség

Előző

Az összeomlás forgatókönyvei

Következő

A DEW végrehajtása

A Döntő Ökológiai Háború megvalósítása

Hallgasd meg a Döntő Ökológiai Háború stratégiájának kivitelezésést hangfelvételen (angolul)!

Fontos megjegyezni, hogy hasonlóan az elhúzódó népi háborúhoz, a Döntő Ökológiai Háború sem szükségszerűen jelent lineáris haladást. Ebben a forgatókönyvben az ellenállók szükség esetén visszatérnek a stratégia korábbi fázisaihoz. Nagyobb zuhanások után az ellenálló szervezetek a túlélésre és a hálózatosodásra koncentrálnak, miközben újraalakítják magukat és készülnek a komolyabb akciókra. Szintén jellemző az ellenállási mozgalmakra, hogy sorrendben végigjárják mind a négy lépcsőfokot, majd ellenkező sorrendben vonulnak vissza. Más szóval, amikor a globális ipari infrastruktúrát sikeresen megzavarták vagy szétszedték (4. fázis), az ellenállók visszatérnek a rendszerszintű zavarkeltéshez helyi vagy regionális szinten (3. fázis). Amikor ez is megtörténik, az ellenállók visszalépnek a 2. fázisba, a megmaradt legrosszabb célpontokra fókuszálva az energiájukat.

Még abban az esetben is, ha az emberiség nem hal ki, ez a forgatókönyv azt is megköveteli, hogy néhány ember meghatározatlan ideig az 1. fázisban maradjon; akár évszázadokig vagy évezredekig fenntartva az ellenállás kultúráját és továbbadva a hatékony ellenálláshoz szükséges tudást és képességeket.

A Döntő Ökológiai Háború terjedése az ökológiai regenerációhoz hasonlít. Néhány hónapja egy felhagyott kőbányában jártam, ahol mind a felső talajréteget, mind néhány rétegnyi alapkőzetet lehámoztak és felrobbantottak, pár emelet mélységű, négyszög alakú lyukat hagyva a mészkőben. Ám az egyik sarokban felhalmozódott egy kupac por vagy kavics, amin megtelepedett egy kevés moha. Kevés volt, de ezáltal nagyon kicsi volt a víz és tápanyagigénye (mint számos olyan alacsony költségvetésű együttműködő csoportnak, akikkel együtt dolgoztam). Néhány évszakon belül a kinövő moha már képes elegendő mennyiségű talajt megtartani a fű megtelepedéséhez.

Mivel gyorsan nőnek, ezek az igénytelen fűfélék az első fajok között vannak, amelyek bármilyen megzavart élőhelyet visszafoglalnak. Ehhez hasonlóan az első ellenálló szervezetek is generalisták és nem specialisták. Erőteljesek, gyorsan terjednek és szaporodnak, vagy a föld felett terjesztve magjaikat, vagy földalatti gyökérhálózatokat növesztve.

A kőbányában élő fűfélék gyorsan újjáépítették a talajt, és hamarosan elegendő termőföld állt rendelkezésre a vadvirágok és más, összetettebb szervezetek számára. Sok egyszerű ellenálló csoport hasonlóképpen teremti meg a feltételeket az ellenállás kultúrájával rendelkező közösségek számára, amelyekből aztán összetettebb és hatékonyabb csoportok emelkedhetnek ki.

Földalatti szervezkedés

Azok a képzeletbeli aktivisták, akik ennek a forgatókönyvnek a stratégiáját megvalósítják, képesek intelligensen átlépni egyik fázisból a másikba: felismerik, amikor a megfelelő elemek a helyükre kerülnek, amikor az ellenálló hálózatok megfelelően aktívvá és képzetté válnak, és amikor a külső nyomás változásokat követel meg. Az USA hadseregének hadműveleti kézikönyvében Eric Shinseki tábornok azt mondja, hogy a stratégia szabályai „megkövetelik a parancsnokoktól, hogy megfelelően elsajátítsák a változások kezelését és alkalmazkodóképesek legyenek. Az átmeneti időszakok – csapatkivonások, a kezdeti hadműveletek és a folytatások közötti időszakok, a célra való konszolidáció, az állások előretolása – kimerítik a műveleti lendületet. Az átmenetek kezelésének mesteri fokon való elsajátítása kulcsfontosságú a lendület megtartásához és a döntő győzelem kivívásához."

Ezt kimondottan nehéz kivitelezni, amennyiben az ellenállók nem rendelkeznek központi parancsnoksággal. Ebben a forgatókönyvben nincs olyan központi egység, ami taktikai vagy működéssel kapcsolatos utasításokat küldene szét az egységeknek, vagy hatékonyan képes lenne pontos információkat gyűjteni az ellenálló erőkről és szövetségeseikről. Tovább folytatva Shinseki gondolatmenetét „emiatt nagyon fontos a felkészültség – jól kiképzett katonák, alkalmazkodóképes vezetők, akik értik az elveinket, és formálható, agilis és halálos alakulatok.” A civilizációnak ellenálló erők ebben a verzióban nem annyira a „halálossággal”, inkább a hatékonysággal lesznek elfoglalva, de az általános leírás ettől még igaz rájuk.

A civilizációval szembeni ellenállás természetéből fakadóan decentralizált. Ez kétszeresen igaz a földalatti csoportokra, melyek minimális kapcsolatban állnak csak egymással. A parancsnoki struktúra hiányát kompenzálandó, ez a forgatókönyv feltételezi, hogy létezik egy olyan átfogó, nagy léptékű stratégia, melyet általánosan ismernek és elfogadnak. Továbbá, a laza szövetségben álló csoportok készen állnak bármikor akciókat végrehajtani, ha a stratégiai helyzet úgy kívánja. Ezek a csoportok fel vannak készülve arra, hogy a fellépő válsághelyzeteket, mint pl. egy gazdasági összeomlás, kihasználják.

Ebben az alternatív verzióban a földalatti mozgalom kis sejtekbe való szerveződése fontos következményekkel jár a háború alapelveinek alkalmazásakor. Az ipari civilizáció összeomlasztásához az ideális szervezet egy nagy, hierarchikus paramilitáris hálózat volna. Egy ilyen hálózat képes lenne felmutatni azt a kiképzési struktúrát, fegyelmet és az akciók összehangoltságát, melyek segítségével kontinentális léptékű, döntő jelentőségű katonai cselekményeket tudnának végrehajtani. Azonban, gyakorlati okokból, egy ilyen egységes hálózat soha nem fog kialakulni. Az ellenálló harcok történetében akkor és ott jelentek meg ilyen hálózatok, mint mondjuk az IRA, vagy egyes területeket uralmuk alatt tartó lázadó csoportok, ahol és amikor nem volt jelen állami szintű megfigyelés, viszont jelen volt egy erősen fejlett ellenállási kultúra, illetve kiterjedt ellenállás az elnyomókkal szemben.

Bár lehetséges a rokoni szálak mentén bizalmas társakból földalatti sejteket kialakítani, a kortárs anticivilizációs kontextusban nagyobb paramilitáris hálózatok kialakulása nehezebben történik meg. Először is, a társadalomban a potenciális ellenállók aránya kisebb, mint bármelyik történelmi gyarmatosítás- vagy megszállás-ellenes mozgalomban. Úgyhogy tovább tart és jóval nehezebb a már meglévő földalatti hálózatokat kiterjeszteni. A megszállt Franciaroszágban néhány ellenálló csoport kihasználta a lehetőséget a már meglévő sejtek összekapcsolására és szövetség kötésére. De ez önmagában véve is bonyolult és veszélyes. Bármelyik megfelelő fedéssel rendelkező földalatti csoport szükségszerűen láthatatlan marad a másik, szövetségeseket kereső csoport számára (a háború végéről sok történet maradt fenn, hogy ellenállók laktak ugyanabban a házban, anélkül, hogy rájöttek volna egymás elköteleződésére). Egy panoptikonban pedig veszélyes dolog egy esetleges szövetségesnek felfedni magad.

A more plausible underground arrangement in this scenario is for there to have been a composite of organizations of different sizes, a few larger networks with a number of smaller autonomous cells that aren't directly connected through command lines. There are indirect connections or communications via cutouts, but those methods are rarely consistent or reliable enough to permit coordinated simultaneous actions on short notice.

Gerillaegységek ismétlődő támadásai

Individual cells rarely have the numbers or logistics to engage in multiple simultaneous actions at different locations. That job falls to the paramilitary groups, with cells in multiple locations, who have the command structure and the discipline to properly carry out network disruption. However, autonomous cells maintain readiness to engage in opportunistic action by identifying in advance a selection of appropriate local targets and tactics. Then once a larger simultaneous action happened (causing, say, a blackout), autonomous cells take advantage of the opportunity to undertake their own actions, within a few hours. In this way unrelated cells engage in something close to simultaneous attacks, maximizing their effectiveness. Of course, if decentralized groups frequently stage attacks in the wake of larger "trigger actions," the corporate media may stop broadcasting news of attacks to avoid triggering more. So, such an approach has its limits, although large-scale effects like national blackouts can't be suppressed in the news (and in systems disruption, it doesn't really matter what caused a blackout in the first place, because it's still an opportunity for further action).

Analysis of Strategy

World War II vs Decisive Ecological Warfare

When we look at some struggle or war in history, we have the benefit of hindsight to identify flaws and successes. This is how we judge strategic decisions made in World War II, for example, or any of those who have tried (or not) to intervene in historical holocausts. Perhaps it would be beneficial to imagine some historians in the distant future—assuming humanity survives—looking back on the alternate future just described. Assuming it was generally successful, how might they analyze its strengths and weaknesses?

For these historians, phase IV is controversial, and they know it had been controversial among resisters at the time. Even resisters who agreed with militant actions against industrial infrastructure hesitated when contemplating actions with possible civilian consequences. That comes as no surprise, because members of this resistance were driven by a deep respect and care for all life. The problem is, of course, that members of this group knew that if they failed to stop this culture from killing the planet, there would be far more gruesome civilian consequences.

A related moral conundrum confronted the Allies early in World War II, as discussed by Eric Markusen and David Kopf in their book The Holocaust and Strategic Bombing: Genocide and Total War in the Twentieth Century. Markusen and Kopf write that: "At the beginning of World War II, British bombing policy was rigorously discriminating—even to the point of putting British aircrews at great risk. Only obvious military targets removed from population centers were attacked, and bomber crews were instructed to jettison their bombs over water when weather conditions made target identification questionable. Several factors were cited to explain this policy, including a desire to avoid provoking Germany into retaliating against non-military targets in Britain with its then numerically superior air force."^[19]

Other factors included concerns about public support, moral considerations in avoiding civilian casualties, the practice of the "Phoney War" (a declared war on Germany with little real combat), and a small air force which required time to build up. The parallels between the actions of the British bombers and the actions of leftist militants from the Weather Underground to the ELF are obvious.

The problem with this British policy was that it simply didn't work. Germany showed no such moral restraint, and British bombing crews were taking greater risks to attack less valuable targets. By February of 1942, bombing policy changed substantially. In fact, Bomber Command began to deliberately target enemy civilians and civilian morale —particularly that of industrial workers—especially by destroying homes around target factories in order to "dehouse" workers. British strategists believed that in doing so they could sap Germany's will to fight. In fact, some of the attacks on civilians were intended to "punish" the German populace for supporting Hitler, and some strategists believed that, after sufficient punishment, the population would rise up and depose Hitler to save themselves. Of course, this did not work; it almost never does.

So, this was one of the dilemmas faced by resistance members in this alternate future scenario: while the resistance abhorred the notion of actions affecting civilians—even more than the British did in early World War II—it was clear to them that in an industrial nation the "civilians" and the state are so deeply enmeshed that any impact on one will have some impact on the other.

Historians now believe that Allied reluctance to attack early in the war may have cost many millions of civilian lives. By failing to stop Germany early, they made a prolonged and bloody conflict inevitable. General Alfred Jodl, the German Chief of the Operations Staff of the Armed Forces High Command, said as much during his war crimes trial at Nuremburg: "[I]f we did not collapse already in the year 1939 that was due only to the fact that during the Polish campaign, the approximately 110 French and British divisions in the West were held completely inactive against the 23 German divisions."^[20]

Many military strategists have warned against piecemeal or half measures when only total war will do the job. In his book Grand Strategy: Principles and Practices, John M. Collins argues that timid attacks may strengthen the resolve of the enemy, because they constitute a provocation but don't significantly damage the physical capability or morale of the occupier. "Destroying the enemy's resolution to resist is far more important than crippling his material capabilities . . . studies of cause and effect tend to confirm that violence short of total devastation may amplify rather than erode a people's determination."^[21] Consider, though, that in this 1973 book Collins may underestimate the importance of technological infrastructure and decisive strikes on them. (He advises elsewhere in the book that computers "are of limited utility."^[22])

Other strategists have prioritized the material destruction over the adversary's "will to fight." Robert Anthony Pape discusses the issue in Bombing to Win, in which he analyzes the effectiveness of strategic bombing in various wars. We can wonder in this alternate future scenario if the resisters attended to Pape's analysis as they weighed the benefits of phase III (selective actions against particular networks and systems) vs. phase IV (attempting to destroy as much of the industrial infrastructure as possible).

Specifically, Pape argues that targeting an entire economy may be more effective than simply going after individual factories or facilities:

Strategic interdiction can undermine attrition strategies, either by attacking weapons plants or by smashing the industrial base as a whole, which in turn reduces military production. Of the two, attacking weapons plants is the less effective. Given the substitution capacities of modern industrial economies, "war" production is highly fungible over a period of months. Production can be maintained in the short term by running down stockpiles and in the medium term by conservation and substitution of alternative materials or processes. In addition to economic adjustment, states can often make doctrinal adjustments.^[23]

This analysis is poignant, but it also demonstrates a way in which the goals of this alternate scenario's strategy differed from the goals of strategic bombing in historical conflicts. In the Allied bombing campaign (and in other wars where strategic bombing was used), the strategic bombing coincided with conventional ground, air, and naval battles. Bombing strategists were most concerned with choking off enemy supplies to the battlefield. Strategic bombing alone was not meant to win the war; it was meant to support conventional forces in battle. In contrast, in this alternate future, a significant decrease in industrial production would itself be a great success.

The hypothetical future historians perhaps ask, "Why not simply go after the worst factories, the worst industries, and leave the rest of the economy alone?" Earlier stages of Decisive Ecological Warfare did involve targeting particular factories or industries. However, the resisters knew that the modern industrial economy was so thoroughly integrated that anything short of general economic disruption was unlikely to have lasting effect.

This, too, is shown by historical attempts to disrupt economies. Pape continues, "Even when production of an important weapon system is seriously undermined, tactical and operational adjustments may allow other weapon systems to substitute for it. . . . As a result, efforts to remove the critical component in war production generally fail." For example, Pape explains, the Allies carried out a bombing campaign on German aircraft engine plants. But this was not a decisive factor in the struggle for air superiority. Mostly, the Allies defeated the Luftwaffe because they shot down and killed so many of Germany's best pilots.

Another example of compensation is the Allied bombing of German ball bearing plants. The Allies were able to reduce the German production of ball bearings by about 70 percent. But this did not force a corresponding decrease in German tank forces. The Germans were able to compensate in part by designing equipment that required fewer bearings. They also increased their production of infantry antitank weapons. Early in the war, Germany was able to compensate for the destruction of factories in part because many factories were running only one shift. They were not using their existing industrial capacity to its fullest. By switching to double or triple shifts, they were able to (temporarily) maintain production.

Hence, Pape argues that war economies have no particular point of collapse when faced with increasing attacks, but can adjust incrementally to decreasing supplies. "Modern war economies are not brittle. Although individual plants can be destroyed, the opponent can reduce the effects by dispersing production of important items and stockpiling key raw materials and machinery. Attackers never anticipate all the adjustments and work-arounds defenders can devise, partly because they often rely on analysis of peacetime economies and partly because intelligence of the detailed structure of the target economy is always incomplete."^[24] This is a valid caution against overconfidence, but the resisters in this scenario recognized that his argument was not fully applicable to their situation, in part for the reasons we discussed earlier, and in part because of reasons that follow.

Military strategists studying economic and industrial disruption are usually concerned specifically with the production of war materiel and its distribution to enemy armed forces. Modern war economies are economies of total war in which all parts of society are mobilized and engaged in supporting war. So, of course, military leaders can compensate for significant disruption; they can divert materiel or rations from civilian use or enlist civilians and civilian infrastructure for military purposes as they please. This does not mean that overall production is unaffected (far from it), simply that military production does not decline as much as one might expect under a given onslaught.

Resisters in this scenario had a different perspective on compensation measures than military strategists. To understand the contrast, pretend that a military strategist and a militant ecological strategist both want to blow up a fuel pipeline that services a major industrial area. Let's say the pipeline is destroyed and the fuel supply to industry is drastically cut. Let's say that the industrial area undertakes a variety of typical measures to compensate—conservation, recycling, efficiency measures, and so on. Let's say they are able to keep on producing insulation or refrigerators or clothing or whatever it is they make, in diminished numbers and using less fuel. They also extend the lifespan of their existing refrigerators or clothing by repairing them. From the point of view of the military strategist, this attack has been a failure—it has a negligible effect on materiel availability for the military. But from the perspective of the militant ecologist, this is a victory. Ecological damage is reduced, and with very few negative effects on civilians. (Indeed, some effects would be directly beneficial.)

And modern economies in general are brittle. Military economies mobilize resources and production by any means necessary, whether that means printing money or commandeering factories. They are economies of crude necessity. Industrial economies, in contrast, are economies of luxury. They mostly produce things that people don't need. Industrial capitalism thrives on manufacturing desire as much as on manufacturing products, on selling people disposable plastic garbage, extra cars, and junk food. When capitalist economies hit hard times, as they did in the Great Depression, or as they did in Argentina a decade ago, or as they have in many places in many times, people fall back on necessities, and often on barter systems and webs of mutual aid. They fall back on community and household economies, economies of necessity that are far more resilient than industrial capitalism, and even more robust than war economies.

Nonetheless, Pape makes an important point when he argues, "Strategic interdiction is most effective when attacks are against the economy as a whole. The most effective plan is to destroy the transportation network that brings raw materials and primary goods to manufacturing centers and often redistributes subcomponents among various industries. Attacking national electric power grids is not effective because industrial facilities commonly have their own backup power generation. Attacking national oil refineries to reduce backup power generators typically ignores the ability of states to reduce consumption through conservation and rationing." Pape's analysis is insightful, but again it's important to understand the differences between his premises and goals, and the premises and goals of Decisive Ecological Warfare.

The resisters in the DEW scenario had the goals of reducing consumption and reducing industrial activity, so it didn't matter to them that some industrial facilities had backup generators or that states engaged in conservation and rationing. They believed it was a profound ecological victory to cause factories to run on reduced power or for nationwide oil conservation to have taken place. They remembered that in the whole of its history, the mainstream environmental movement was never even able to stop the growth of fossil fuel consumption. To actually reduce it was unprecedented.^[25]

No matter whether we are talking about some completely hypothetical future situation or the real world right now, the progress of peak oil will also have an effect on the relative importance of different transportation networks. In some areas, the importance of shipping imports will increase because of factors like the local exhaustion of oil. In others, declining international trade and reduced economic activity will make shipping less important. Highway systems may have reduced usage because of increasing fuel costs and decreasing trade. This reduced traffic will leave more spare capacity and make highways less vulnerable to disruption. Rail traffic—a very energy-efficient form of transport—is likely to increase in importance. Furthermore, in many areas, railroads have been removed over a period of several decades, so that remaining lines are even now very crowded and close to maximum capacity.

Back to the alternative future scenario: In most cases, transportation networks were not the best targets. Road transportation (by far the most important form in most countries) is highly redundant. Even rural parts of well-populated areas are crisscrossed by grids of county roads, which are slower than highways, but allow for detours.

In contrast, targeting energy networks was a higher priority to them because the effect of disrupting them was greater. Many electrical grids were already operating near capacity, and were expensive to expand. They became more important as highly portable forms of energy like fossil fuels were partially replaced by less portable forms of energy, specifically electricity generated from coal-burning and nuclear plants, and to a lesser extent by wind and solar energy. This meant that electrical grids carried as much or more energy as they do now, and certainly a larger percentage of all energy consumed. Furthermore, they recognized that energy networks often depend on a few major continent-spanning trunks, which were very vulnerable to disruption.

"Appropriate Technology" Tactics

There is one final argument that resisters in this scenario made for actions against the economy as a whole, rather than engaging in piecemeal or tentative actions: the element of surprise. They recognized that sporadic sabotage would sacrifice the element of surprise and allow their enemy to regroup and develop ways of coping with future actions. They recognized that sometimes those methods of coping would be desirable for the resistance (for example, a shift toward less intensive local supplies of energy) and sometimes they would be undesirable (for example, deployment of rapid repair teams, aerial monitoring by remotely piloted drones, martial law, etc.). Resisters recognized that they could compensate for exposing some of their tactics by carrying out a series of decisive surprise operations within a larger progressive struggle.

On the other hand, in this scenario resisters understand that DEW depended on relatively simple "appropriate technology" tactics (both aboveground and underground). It depended on small groups and was relatively simple rather than complex. There was not a lot of secret tactical information to give away. In fact, escalating actions with straightforward tactics were beneficial to their resistance movement. Analyst John Robb has discussed this point while studying insurgencies in countries like Iraq. Most insurgent tactics are not very complex, but resistance groups can continually learn from the examples, successes, and failures of other groups in the "bazaar" of insurgency. Decentralized cells are able to see the successes of cells they have no direct communication with, and because the tactics are relatively simple, they can quickly mimic successful tactics and adapt them to their own resources and circumstances. In this way, successful tactics rapidly proliferate to new groups even with minimal underground communication.

Hypothetical historians looking back might note another potential shortcoming of DEW: that it required perhaps too many people involved in risky tactics, and that resistance organizations lacked the numbers and logistical persistence required for prolonged struggle. That was a valid concern, and was dealt with proactively by developing effective support networks early on. Of course, other suggested strategies—such as a mass movement of any kind—required far more people and far larger support networks engaging in resistance. Many underground networks operated on a small budget, and although they required more specialized equipment, they generally required far fewer resources than mass movements.

Strategic Criteria Checklist

Continuing this scenario a bit further, historians asked: how well did Decisive Ecological Warfare rate on the checklist of strategic criteria we provided at the end of the Introduction to Strategy (Chapter 12, page 385 of the Deep Green Resistance book).

Objective

This strategy had a clear, well-defined, and attainable objective.

Feasibility

This strategy had a clear A to B path from the then-current context to the desired objective, as well as contingencies to deal with setbacks and upsets. Many believed it was a more coherent and feasible strategy than any other they'd seen proposed to deal with these problems.

Resource Limitations

How many people are required for a serious and successful resistance movement? Can we get a ballpark number from historical resistance movements and insurgencies of all kinds?

• 

  The French Resistance

  Success indeterminate. As we noted in the "The Psychology of Resistance" chapter: The French Resistance at most comprised perhaps 1 percent of the adult population, or about 200,000 people.^[26] The postwar French government officially recognized 220,000 people^[27] (though one historian estimates that the number of active resisters could have been as many as 400,000^[28]). In addition to active resisters, there were perhaps another 300,000 with substantial involvement.^[29] If you include all of those people who were willing to take the risk of reading the underground newspapers, the pool of sympathizers grows to about 10 percent of the adult population, or two million people. ^[30] The total population of France in 1940 was about forty-two million, so recognized resisters made up one out of every 200 people.

• 

  The Irish Republican Army

  Successful. At the peak of Irish resistance to British rule, the Irish War of Independence (which built on 700 years of resistance culture), the IRA had about 100,000 members (or just over 2 percent of the population of 4.5 million), about 15,000 of whom participated in the guerrilla war, and 3,000 of whom were fighters at any one time. Some of the most critical and decisive militants were in the "Twelve Disciples," a tiny number of people who swung the course of the war. The population of occupying England at the time was about twenty-five million, with another 7.5 million in Scotland and Wales. So the IRA membership comprised one out of every forty Irish people, and one out of every 365 people in the UK. Collins's Twelve Disciples were one out of 300,000 in the Irish population.^[31]

• 

  The antioccupation Iraqi insurgency

  Indeterminate success. How many insurgents are operating in Iraq? Estimates vary widely and are often politically motivated, either to make the occupation seem successful or to justify further military crackdowns, and so on. US military estimates circa 2006 claim 8,000–20,000 people.^[32] Iraqi intelligence estimates are higher. The total population is thirty-one million, with a land area about 438,000 square kilometers. If there are 20,000 insurgents, then that is one insurgent for every 1,550 people.

• 

  The African National Congress

  Successful. How many ANC members were there? Circa 1979, the "formal political underground" consisted of 300 to 500 individuals, mostly in larger urban centers.^[33] The South African population was about twenty-eight million at the time, but census data for the period is notoriously unreliable due to noncooperation. That means the number of formal underground ANC members in 1979 was one out of every 56,000.

• 

  The Weather Underground

  Unsuccessful. Several hundred initially, gradually dwindling over time. In 1970 the US population was 179 million, so they were literally one in a million.

• 

  The Black Panthers

  Indeterminate success. Peak membership was in late 1960s with over 2,000 members in multiple cities.^[34] That's about one in 100,000.

• 

  North Vietnamese Communist alliance during Second Indochina War

  Successful. Strength of about half a million in 1968, versus 1.2 million anti-Communist soldiers. One figure puts the size of the Vietcong army in 1964 at 1 million.^[35] It's difficult to get a clear figure for total of combatants and noncombatants because of the widespread logistical support in many areas. Population in late 1960s was around forty million (both North and South), so in 1968, about one of every eighty Vietnamese people was fighting for the Communists.

• 

  Spanish Revolutionaries in the Spanish Civil War

  Both successful and unsuccessful. The National Confederation of Labor (CNT) in Spain had a membership of about three million at its height. A major driving force within the CNT was the anarchist FAI, a loose alliance of militant affinity groups. The Iberian Anarchist Federation (FAI) had a membership of perhaps 5,000 to 30,000 just prior to revolution, a number which increased significantly with the onset of war. The CNT and FAI were successful in bringing about a revolution in part of Spain, but were later defeated on a national scale by the Fascists. The Spanish population was about 26 million. So about one in nine Spaniards were CNT members, and (assuming the higher figure) about one in 870 Spaniards was FAI members.

• 

  Poll tax resistance against Margaret Thatcher circa 1990

  Successful. About fourteen million people were mobilized. In a population of about fifty-seven million, that's about one in four (although most of those people participated mostly by refusing to pay a new tax).

• 

  British suffragists

  Successful. It's hard to find absolute numbers for all suffragists. However, there were about 600 nonmilitant women's suffrage societies. There were also militants, of whom over a thousand went to jail. The militants made all suffrage groups—even the nonmilitant ones—swell in numbers. Based on the British population at the time, the militants were perhaps one in 15,000 women, and there was a nonmilitant suffrage society for every 25,000 women.^[36]

• 

  Sobibor uprising

  Successful. Less than a dozen core organizers and conspirators. Majority of people broke out of the camp and the camp was shut down. Up to that point perhaps a quarter of a million people had been killed at the camp. The core organizers made up perhaps one in sixty of the Jewish occupants of the camp at the time, and perhaps one in 25,000 of those who had passed through the camp on the way to their deaths.

It's clear that a small group of intelligent, dedicated, and daring people can be extremely effective, even if they only number one in 1,000, or one in 10,000, or even one in 100,000. But they are effective in large part through an ability to mobilize larger forces, whether those forces are social movements (perhaps through noncooperation campaigns like the poll tax) or industrial bottlenecks.

Furthermore, it's clear that if that core group can be maintained, it's possible for it to eventually enlarge itself and become victorious.

All that said, future historians discussing this scenario will comment that DEW was designed to make maximum use of small numbers, rather than assuming that large numbers of people would materialize for timely action. If more people had been available, the strategy would have become even more effective. Furthermore, they might comment that this strategy attempted to mobilize people from a wide variety of backgrounds in ways that were feasible for them; it didn't rely solely on militancy (which would have excluded large numbers of people) or on symbolic approaches (which would have provoked cynicism through failure).

Tactics

The tactics required for DEW were relatively simple and accessible, and many of them were low risk. They were appropriate to the scale and seriousness of the objective and the problem. Before the beginnings of DEW, the required tactics were not being implemented because of a lack of overall strategy and of organizational development both above- and underground.

However, that strategy and organization were not technically difficult to develop—the main obstacles were ideological.

Risk

In evaluating risk, members of the resistance and future historians considered both the risks of acting and the risks of not acting: the risks of implementing a given strategy and the risks of not implementing it. In their case, the failure to carry out an effective strategy would have resulted in a destroyed planet and the loss of centuries of social justice efforts. The failure to carry out an effective strategy (or a failure to act at all) would have killed billions of humans and countless nonhumans. There were substantial risks for taking decisive action, risks that caused most people to stick to safer symbolic forms of action. But the risks of inaction were far greater and more permanent.

Timeliness

Properly implemented, Decisive Ecological Warfare was able to accomplish its objective within a suitable time frame, and in a reasonable sequence. Under DEW, decisive action was scaled up as rapidly as it could be based on the underlying support infrastructure. The exact point of no return for catastrophic climate change was unclear, but if there are historians or anyone else alive in the future, DEW and other measures were able to head off that level of climate change. Most other proposed measures in the beginning weren't even trying to do so.

Simplicity and Consistency

Although a fair amount of context and knowledge was required to carry out this strategy, at its core it was very simple and consistent. It was robust enough to deal with unexpected events, and it could be explained in a simple and clear manner without jargon. The strategy was adaptable enough to be employed in many different local contexts.

Consequences

Action and inaction both have serious consequences. A serious collapse—which could involve large-scale human suffering—was frightening to many. Resisters in this alternate future believed first and foremost that a terrible outcome was not inevitable, and that they could make real changes to the way the future unfolded.

Előző

A DEW négy fázisa

Következő

1. Even the US military now recognizes this. See Macalister, "US Military Warns Oil Output May Dip Causing Massive Shortages by 2015."

2. Aric and Derrick explored the relationships between collapse, carrying capacity, racism, and the Nazis in the closing chapters of What We Leave Behind.

3. Shortly after this was written, the government of Spain cancelled $24 billion worth of solar investments to avoid spiraling into a national debt crisis that they worried would collapse their economy.

4. See Kevin Bales's important book Disposable People: New Slavery in the Global Economy.

5. See International Union of Forest Research Organizations, "Adaptation of Forests and People to Climate Change." Also, the conversion of forests into carbon emitters because of warming. disease. logging. and fires is already happening (Kurz et al., "Mountain Pine Beetle").

6. Science Daily, "Regional Nuclear War Could Devastate Global Climate."

7. Science Daily, "Regional Nuclear Conflict Would Create Near-Global Ozone Hole, Says Study."

8. Cobalt bombs are nuclear bombs with a cobalt jacket. They were the "doomsday device" in the film Dr. Strangelove. Regular fallout has a half-life of days. but cobalt bomb fallout would have a half-life in excess of five years. Some experts believe that cobalt bombs could literally destroy all life on Earth.

9. Novacek et al., "The Current Biodiversity Extinction Event."

10. See Lovelock, The Ages of Gaia: A Biography of Our Living Earth.

11. Core samples from the floor of the Arctic Ocean show that about fifty-five million years ago the region was tropical because of a spike in atmospheric CO₂. The biota ringing the ocean was swampy with dense sequoia and cypress trees. and "mosquitoes the size of your head." The year-round average temperature was about 23°C (74°F). Since the Arctic Circle has twenty-four-hour sunlight for most of the summer and twenty-four-hour dark for most of the winter, this average must have been associated with remarkable temper­ature extremes. Most of the planet was virtually uninhabitable by our standards. The growth of heat-tolerant ferns eventually sequestered carbon and returned the planet to a cooler state, but that took almost a million years to occur. See Associated Press, "Arctic Circle—Ancient Vacation Hotspot?"

12. Congressional Research Service, "Energy Use in Agriculture: Background and Issues."

13. Energy Information Administration, "EIA Annual Energy Review 2008," p. 3.

14. Remember that even now. with plenty of surplus food and housing available. there are tens of millions of unsettled refugees in various parts of the world (not counting those who have been uprooted from traditional landbases and resettled in urban slums).

15. That is net population growth, the number of daily births minus the number of daily deaths.

16. For example, Joseph Tainter writes that "[a] society has collapsed when it displays a rapid, significant loss of an established level of sociopolitical complexity."

17. Again, criteria here based on Tainter.

18. Quotation from a speech by Dimitry Orlov, "Social Collapse Best Practices," given in San Francisco on February 13, 2009, online at http://cluborlov.blogspot.com/2009/02/social-collapse-best-practices.html

19. Markusen, The Holocaust and Strategic Bombing, p. 152.

20. Transcripts of the trial are a matter of public record. See "The Proceedings of the Trial of the Major War Criminals before the International Military Tribunal at Nuremburg," vol. 15, p. 350, at http://www.loc.gov/rr/frd/Military_Law/NT_major-war-criminals.html

21. Collins, Grand Strategy, p. 214.

22. Ibid., p. 230.

23. Pape, Bombing to Win, pp. 77-78.

24. Ibid., p. 317.

25. Pape discusses how his preferred strategy of transportation disruption might play out in different settings. "Against an exceptionally import-dependent economy," he writes, "such as Japan in World War II, disruption of transportation can best be accomplished by blockading sea routes, using air power less for bombing than for shipping attack and mining. If imports can be totally cut off, the target economy will collapse when domestic stockpiles are exhausted; the Japanese merchant marine was essentially destroyed by the end of 1944, leading to the collapse of war production by the middle of 1945." Even increasing the cost of imports would have a beneficial effect. The pirates of Somalia are currently doing an excellent job of increasing the cost of international shipping, through delays, ransoms, increased insurance costs, and military expenses for defending the ships. So far, piracy off the coast of Somalia doesn't even require fund raising-it's a self- sufficient business enterprise.
    Conversely, Pape writes: "Against a relatively resource-rich economy, such as Nazi-controlled Europe, strategic interdiction requires stopping the flow of commerce along domestic railroad, highway, and canal systems by destroying key nodes (bridges, canal locks, and railroad marshalling yards), moving traffic, and rolling stock and cargo vessels. This mission is hard because commercial transportation systems are large and redundant and are rarely used to full capacity. Thus, the United States could not bring the German economy to quick collapse even though U.S. air forces were vastly superior."

26. Laffont, Dictionnaire historique, p. 399. This number is according to François Marcot, professor of history at the Sorbonne.

27. Collins Weitz, Sisters in the Resistance, p. 10.

28. Paxton, Vichy France, p. 294.

29. Again, according to François Marcot.

30. Paxton, Vichy France, p 294.

31. Jefferies, "The UK Population."

32. BBC News, "Guide: Armed Groups in Iraq."

33. Barrell, "Conscripts to Their Age," p. 495. Interview with Mac Maharaj, IV/Maharaj.

34. Britannica, http://www.britannica.com/EBchecked/topic/68134/Black-Panther-Party

35. Demma, "The U.S. Army," chapter 28.

36. These being very approximate numbers based on Mackenzie, Shoulder to Shoulder.